Minden bizonnyal nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lépésről lépésre ment végbe a változás, a lassú elszakadás, amelynek eredményeként idegenek lettünk. Harcainkat nem értik már a kövek, a vizek; döbbenten néznek vissza a folyók, a fák. De mi sem értjük őket. Keveset tudunk róluk, aggasztóan keveset, a fákról például majdnem semmit. Vágunk, szabdalunk, boncolunk, mint az eszeveszett, mintákat helyezünk lencsék, kamerák, mikroszkópok alá. Tologatjuk, taszítjuk, lökdössük, nézzük, nézzük – és nem látjuk, amit nézünk, csak tükröket és homályt.

Hollán Sándor a dolgok végső állapotát rajzolja, ahol már szó nincs tükörről vagy homályról. Nincs üveg Hollán képei előtt: közvetlenül a papírt látjuk, és a szén nyomait a papíron.

Tekintete leoldja, lehántja, lesúrolja, vagy épp lesimogatja a felesleget, és ami megmarad, a valóság szíve és csontja – úgyszólván a végső valóság. Leginkább a „Fa írások” című sorozaton láthatjuk ezt a végső lecsupaszítást, csontokig fosztást: írások, írásjelek kerülnek felszínre a fa mélyéről. Ha elég sokáig, elég kitartóan nézzük, ha nyugalomra talál a szem e kitartó nézés közben, talán mi magunk is megláthatnánk a fa írását. Néhány évig eltart persze, úgyhogy jobb, ha leülünk – vagy letérdelünk inkább. Hollán sem állva rajzol, a papír a fűben hever, ő pedig a papír, a szénceruza és a fa elé térdel, vagy térdeplőülésben helyezkedik el.

Aligha meglepő, hogy az ima és a meditáció testhelyzetében készültek ezek a rajzok a fákról.

Tegyük hozzá: mindössze néhány fáról van szó, ezeket rajzolja Hollán újra meg újra, úgyszolván aszketikus elszántsággal. Mégsem az aszkézis jut eszünkbe rajzairól, mert noha a témája (mindössze néhány fa…) valóban szikár, mondhatni szegényes, képei mégis a legnagyobb változatosságot és gazdagságot mutatják, nincs két egyforma vonal, folt vagy karcolás. A reszkető, vagy épp derűsen kanyargó, egyetlen vonalból álló rajzoktól kezdve (a fa „szignatúrája”), a papírra simogatott, nőiesen lágy, olykor felhőket idéző szénnyomokon át (a fa „szelleme”), az erőteljes, férfias tónusokkal megrajzolt szénrajzokig (a fa „teste”) – de még ennél is tovább: egész a dúsan, telítetten áradó festményekig (a fa „lénye”) – szédítő gazdagsággal tárulnak elénk a fák.

Hollán Sándor éveket áldozott rá, és több ezer kilométert utazott le és fel Európában, hogy a fáit megtalálja. Azóta viszont nevük van ezeknek a fáknak: az Ős, az Áradó, a Féktelen. A Villámsújtott, a Rettenthetetlen, a Magányos. Az Északi sárkány…

A név, tudjuk, a csontoknál is mélyebben van; Hollán, amikor megnevezi őket, a fák szívébe lát.

Vannak, akik azt mondják, két mágia van, és ezek folyton egymást karolják, át- meg átjárják. Mondják azt is, hogy ez az ölelkező varázslat tartja egyben a látványt. Ha így van, és miért ne lehetne így, feltehetően a mágusok száma is kettő, ők azok, akik a szemünk elől elfedik e nászt. (Bizonyára jó okuk van rá.) Erről a varázslatról, erről a kettős mágiáról emeli le Hollán Sándor a fátylat. Lefejti a káprázat hálóját, hogy meglássuk alatta a csupasz, nyers, teljes valóságot. Szabad ezt vajon? – kérdezhetnénk. Úgy tűnik, igen, a mágusok beleegyezésüket adták. (Minden bizonnyal jó okuk volt rá.)

A fa csontja és szíve tartja egyben a fa varázslatát.

Ez az, amit Hollán Sándor megrajzol, megnevez, megfest, hogy a maguk végső valóságában lássuk a fákat; és amikor fest, a legtisztább színekkel dolgozik, éjsötét kékkel, telített napsárgával, ragyogó tűzvörössel. Elidőzve a képek mellett, ha végigjárjuk a legfinomabb érzékkel megkomponált kiállítást, a színes képekhez érve nagyobbnak, kétszer vagy háromszor akkorának érezzük a szívünket, mint korábban. Valami a helyére került – de könnyen lehet, hogy minden a helyén van már.

A fa útja nem csak sprituális út, hanem a legmagasabb rendű művészet útja egyben.

Nehezen tudnék beszélni róla, de ha megpróbálnám, csak a legnagyobbak kései művészetéhez tudnám hasonlítani. Bach vagy Beethoven vagy Shakespeare öregkori műveihez, ahol nincs már semmi felesleges, nincs semmi túlzás. Ami van, az nem más, mint egyfajta gyönyörű kopottság. Csontokig lecsupaszított lényeg ‒ amikor nincs már bravúr, nincs elbűvölő ügyesség, nincsenek díszletek. Két szögesdrót van az ég és a föl közé kifeszítve. És mégis: a végsőkig lecsupaszított színpadon fokozhatatlanul intenzív a jelenlét.

Rilke mondja, hogy ha az angyalok megölelnének minket, elégnénk létük erősebb tüzétől.

Ezen a ponton kezdődik a szépség.

Helyesebb lenne a „szerbiai belügyminiszter” kifejezést használni, hiszen elvileg a szerbiai belügyminiszternek nem feltétlenül kellene szerbnek lennie, de ettől azért még Szerbia eléggé messze van. Nyugodtan fogalmazhatunk tehát úgy, hogy a szerb belügyminiszterről van szó, aki most éppen azt nyilatkozza, hogy Szerbia örök.

És ez megnyugtató.

Jó tudni, hogy van legalább valami, ami örök. Valami, ami nem múlik el, ami nem pusztul, ami nem enyészik. Jó tudni, hogy van, ami megmarad és meglesz azután is, hogy a csontjaink porát sem fújja többé a szél. Létezni fog azután is, hogy az utolsó emléke is elillan annak, hogy ember is élt valaha ezen a bolygón, a Naprendszer közepe táján, valahol a Tejútnak nevezett galaxis szélén.

Szerbia elavult, itt az idő, hogy felszámolják.

(Fenti szövegben a “Szerbia” szó tetszőlegesen behelyettesíthető a következő szavak valamelyikével: “Magyarország”, “Románia”, “Csehország”, “Horvátország”, “Szlovákia”, “Oroszország” stb.)

(Danilo Kiš)

(Jean Améry)