A kertész naplójából (16)

december 13, 2016

Ma teleraktam egy kamiont rózsákkal.

Sarajevo és Getsemáne

december 11, 2016

A fénykép 1992-ben készült Sarajevóban, és egy bosnyák katonát ábrázol, aki civileket próbál megvédeni egy orvlövész támadásától. A rajz 1634-ben készült, és Jézust ábrázolja a tanítványai között, a Getsemáne-kertben, kevéssel a kivégzése előtt.

Érdemes megfigyelni a két kép kompozícióját: a figurák elrendezése mindkét esetben nagyjából egy ellipszist követ, és a szereplők arckifejezései, illetve gesztusai között több hasonlóságot is találunk. A bal fölső sarokban látható férfi például mindkét képen a központi figura felé néz; a középen látható sapkás alak mindkét esetben felénk fordul; Krisztus és a katona feje körül nagyon hasonló, habár kétségkívül másféle eredetű fehérség látható. A fénykép jobb alsó sarkában guggoló, illetve a grafika jobb alsó sarkában ülő figura egyaránt a fülét fogja; legalul, középen mindkén képen a hátát látjuk egy illetőnek; végül pedig, mindkét kép bal alsó sarkában látható egy férfi, aki más-más okból ugyan, de kezét a szájához emeli.

Eltérések, persze, szintén akadnak a két kép között. Számomra talán a leginkább fájó ilyen eltérés például, hogy a Rembrandt-rajzról hiányzik annak a copfos hajú hölgynek a megfelelője, akit a fotón a katona mögött láthatunk, és aki a barett sapkájából ítélve minden bizonnyal ugyanahhoz a bosnyák félkatonai alakulathoz tartozik, amelyhez a férfi is, aki egyébként bámulatos higgadtsággal emeli célzásra fegyverét.

bosnia-sepia-5rembrandt

Alice Oswald: Horpadás

december 11, 2016

(Részletek)

Kicsi és törött és egészen száraz –
egy csontból faragott római nimfa
a folyót próbálja előhívni a mészkőből

egészen kopott kifakult
a bal karja hiányzik és mindkét lábszára letört
egy csontból faragott római nimfa
a folyót próbálja előhívni a mészkőből

kimerülve      végképp elcsigázva
egy csontból faragott római nimfa
nyelvének utolsó ismerője
a folyót próbálja előhívni a mészkőből

(…)

halk csoszogás hangja      mintha egy kiszáradt nő
alig járna a széles földeken
a ragyogást már kiszívták belőle
eggyéválik lassan a szürkülettel      abba ne hagyd

(A teljes fordítás a Tiszatájban jelenik meg.)

A kertész naplójából (15)

augusztus 6, 2016

Lélekelszívás, ez megy most. Többet kellene erről mondani, tudom, de ha többet mondanék, már nem lenne pontos.

A rózsákkal dolgozok, és nem értem ezt az erőt. A pusztítás az, amit nem értek, vagy inkább a pusztítás mértéke. Mert úgy látom, hogy létezők tízezreit kell folyamatosan elpusztítani ahhoz, hogy rózsákkal legyen tele mások kertje. Ezért beszéltem a múltkor a rózsák kegyetlenségéről: néha úgy tűnik, hogy nem is szólnak másról a rózsák, csak a pusztításról. A kicsupálásról, a kiszaggatásról, a levágásról, a lepermetezésről, a kiirtásról. A metszés ezek után már csak ráadás, mint amikor a lerombolt városra a győztesek kitűzik a zászlót.

Lehet, hogy mással kellene foglalkoznom.

Az elnökök legalábbis másról beszélnek. A nemzet felemelkedése. A nemzet megerősödése. A nemzet határok feletti újraegyesítése, ilyeneket mondanak az elnökök. A rózsákkal dolgozok, és nem értem, mire gondolnak. A határok felett csak levegő van. Meg a lelkek, ahogy húzza valami őket át a másik oldalra. Csak a lelket húzzák, a test nem kell.

Lélekelszívás. Mintha az egyik vagy a másik oldalon többet érne a lélek. Mintha ezen múlna.

Rab szigetén, az egyik legszebb öbölre néző sziklás domb tetején, olajfák és apró növésű hegyi tölgyfák között, van egy elhagyatott szórakozóhely.

Ha felmegyek oda, hogy az óriási teraszról szétnézzek, balról az öböl türkizkék vizét látom, amelyen néhány vitorlás mindig lebeg. Jobbról Pag szigete sejlik fel, ahol a legjobb kecskesajt, a paški sir készül. Távolabb pedig, Paggal szemben, a Velebit-hegység szürkéskék vonulata dereng: az már a szárazföld, vagy ahogy a szigetlakók mondják, ott kezdődik a kontinentális Horvátország.

Miközben erről a tágas teraszról nézelődök, mindig ugyanazt a jugoszláv slágert hallom a fejemben:

April u Beogradu uzaludno traži

usne jedne djevojke što se divno mazi.

Nem bennem van, nem belőlem fakad ez a szám, ezt minden alkalommal megállapítom. Ha pedig nem bennem van, akkor a hely őrzi, maga a lepusztult épület, vagy az olajfák és a tölgyfák, esetleg a terasz kövei és a repedések között feltörő fűcsomók. Ez a szám a nyolcvanas években szólhatott utoljára ezen a teraszon, de a kövek és a fák emlékeznek rá, bennük még mindig szól. És belőlük árad át az én fejembe is, miközben nézelődök.

Háromszor jártam Rab szigetén. Ez a türkizkék öböl volt a legkedvesebb helyem, minden időmet itt töltöttem. Lehet, hogy csak emiatt az öböl miatt mentem vissza Rabra hűségesen, évről évre.

És minden évben többször felmentem az elhagyatott szórakozóhelyhez, ahol mindig ugyanaz a látvány fogadott. Ha közelebb mentem és az üvegen át benéztem, a pulton ugyanazt a félig üres kólásüveget láttam, és a hamutartóban is ugyanazok az elnyomott csikkek szikkadtak, mint az előző évben. A belső falakat, a nyolcvanas évek jugoszláv divatjának megfelelően, teljes egészében tükrökkel borították, a bárpult pedig, akárcsak a rendetlenül hátrahagyott bárszékek, aranyszínű volt, ugyanennek a divatirányzatnak a szellemében.

Az üres és félig üres üvegek, a csikkek, ez az egész összevisszaság valahogy olyan benyomást keltett, mintha a vendégeknek sietve kellett volna távozniuk innen.

Néztem a tükröket, néztem ezeket az aranyozott bárszékeket, és a fejemben minden egyes alkalommal megszólalt a régi jugoszláv sláger:

April u Beogradu jedno prošlo doba

nosim ga u mislima iz vojničkih soba.

Pontosabban nem jugoszláv, hanem szerb sláger volt ez, Zdravko Čolić száma, de a nyolcvanas években még mindannyian jugoszlávok voltunk, és a szerb, a horvát meg a bosnyák zene majdnem egyforma hangosan szólt mindenhol az egész országban. Testvériségben és egységben éltünk.

Többször eszembe jutott ez a régi, lepusztult szórakozóhely, amíg Faruk Šehić könyvét olvastam.

Ennek a regénynek minden motívuma, minden kérdése, minden problémája ismerős számomra. Ugyanabban az országban születtem, amelyben a szerző, és ugyanazok a motívumok, ugyanazok a kérdések és ugyanazok a problémák határozták meg az életemet. És lényegében ugyanezek is szabdalták szét végül.

Mint a szállásadómtól megtudtam, a régi szórakozóhely, amelyről beszélek, a háború kitörése óta érintetlen, eredetileg ugyanis nem horvát, hanem jugoszláv tulajdon volt, és a továbbra is rendezetlen jogviszonyok miatt máig nincs neki gazdája. Több ilyen régi szórakozóhely, pionírotthon és üdülő található Horvátországban. Amíg a jugoszláv utódállamok közti tárgyalások véget nem érően elhúzódnak, ezek az épületek szép lassan átszivárognak a pusztulásba.

Néha úgy érzem, egy ilyen régi, lerongyolódott üdülőbe kellene beköltöznöm, hogy hazataláljak.

Az utolsó nyáron, amikor a szigeten jártam, a türkizkék öböl partjáról feltűnően sokan jártak fel a sziklás dombra épített lépcsőkön, az én régi jugoszláv szórakozóhelyemhez. Először nem értettem, minek köszönhető ez a megélénkült forgalom, hiszen az előző években soha nem tapasztaltam semmi hasonlót. Hamarosan kiderült, hogy miről van szó: amikor felmentem, hogy a teraszról ismét körbenézzek, azt láttam, hogy az illetékesek, talán valamilyen jogi résnek köszönhetően, mégiscsak felújították és üzembe helyezték a lepukkant épület WC-it, és most oda jártak fel a strandolók, hogy kisebb vagy nagyobb dolgukat elvégezzék.

Úgy tűnik, ennyi maradt Jugoszláviából.

A horgonyt felhúzták, a vitorlások elhajóztak innen, de még egy nagyot beleszarhatunk az emlékeinkbe.

(Faruk Šehić: Az Una hullámai. Fordította: Radics Viktória. L’Harmattan Kiadó, 2016.)

Erkölcsöm

március 31, 2016

“Erkölcsöm: ugyanazt a regényt élni és írni.”
(Kertész Imre)

A pusztulás képei

november 29, 2015

Brüsszelben, a Musées royaux des Beaux-Arts-ban leginkább a pusztulás képei kötöttek le, a romlást meg a rombolást megjelenítő vásznak, Ferdinand de Braekeleer festménye például, a lebombázott Antwerpen látképe, vagy Rubens műve, amely Szent Orsolya mártírhalálát és tizenegyezer szűz lány lemészárlását ábrázolja, de sokáig álltam Melchior de la Mars képe, az önsanyargatástól ájult Marie-Madeleine előtt is, és a kezéből kiejtett korbácsot néztem, meg a térdénél felszakadt ruhát – végül azután Brueghel munkájánál, az Ikarosz bukásánál időztem hosszasan, és többször megszámoltam a keskeny, alig látható tollakat, melyek az égből lezuhant ifjú után a levegőben köröznek lassan (és a tengert soha nem érik el, örökre a víz felett maradnak).