A kertész naplójából (15)

augusztus 6, 2016

Lélekelszívás, ez megy most. Többet kellene erről mondani, tudom, de ha többet mondanék, már nem lenne pontos.

A rózsákkal dolgozok, és nem értem ezt az erőt. A pusztítás az, amit nem értek, vagy inkább a pusztítás mértéke. Mert úgy látom, hogy létezők tízezreit kell folyamatosan elpusztítani ahhoz, hogy rózsákkal legyen tele mások kertje. Ezért beszéltem a múltkor a rózsák kegyetlenségéről: néha úgy tűnik, hogy nem is szólnak másról a rózsák, csak a pusztításról. A kicsupálásról, a kiszaggatásról, a levágásról, a lepermetezésről, a kiirtásról. A metszés ezek után már csak ráadás, mint amikor a lerombolt városra a győztesek kitűzik a zászlót.

Lehet, hogy mással kellene foglalkoznom.

Az elnökök legalábbis másról beszélnek. A nemzet felemelkedése. A nemzet megerősödése. A nemzet határok feletti újraegyesítése, ilyeneket mondanak az elnökök. A rózsákkal dolgozok, és nem értem, mire gondolnak. A határok felett csak levegő van. Meg a lelkek, ahogy húzza valami őket át a másik oldalra. Csak a lelket húzzák, a test nem kell.

Lélekelszívás. Mintha az egyik vagy a másik oldalon többet érne a lélek. Mintha ezen múlna.

Rab szigetén, az egyik legszebb öbölre néző sziklás domb tetején, olajfák és apró növésű hegyi tölgyfák között, van egy elhagyatott szórakozóhely.

Ha felmegyek oda, hogy az óriási teraszról szétnézzek, balról az öböl türkizkék vizét látom, amelyen néhány vitorlás mindig lebeg. Jobbról Pag szigete sejlik fel, ahol a legjobb kecskesajt, a paški sir készül. Távolabb pedig, Paggal szemben, a Velebit-hegység szürkéskék vonulata dereng: az már a szárazföld, vagy ahogy a szigetlakók mondják, ott kezdődik a kontinentális Horvátország.

Miközben erről a tágas teraszról nézelődök, mindig ugyanazt a jugoszláv slágert hallom a fejemben:

April u Beogradu uzaludno traži

usne jedne djevojke što se divno mazi.

Nem bennem van, nem belőlem fakad ez a szám, ezt minden alkalommal megállapítom. Ha pedig nem bennem van, akkor a hely őrzi, maga a lepusztult épület, vagy az olajfák és a tölgyfák, esetleg a terasz kövei és a repedések között feltörő fűcsomók. Ez a szám a nyolcvanas években szólhatott utoljára ezen a teraszon, de a kövek és a fák emlékeznek rá, bennük még mindig szól. És belőlük árad át az én fejembe is, miközben nézelődök.

Háromszor jártam Rab szigetén. Ez a türkizkék öböl volt a legkedvesebb helyem, minden időmet itt töltöttem. Lehet, hogy csak emiatt az öböl miatt mentem vissza Rabra hűségesen, évről évre.

És minden évben többször felmentem az elhagyatott szórakozóhelyhez, ahol mindig ugyanaz a látvány fogadott. Ha közelebb mentem és az üvegen át benéztem, a pulton ugyanazt a félig üres kólásüveget láttam, és a hamutartóban is ugyanazok az elnyomott csikkek szikkadtak, mint az előző évben. A belső falakat, a nyolcvanas évek jugoszláv divatjának megfelelően, teljes egészében tükrökkel borították, a bárpult pedig, akárcsak a rendetlenül hátrahagyott bárszékek, aranyszínű volt, ugyanennek a divatirányzatnak a szellemében.

Az üres és félig üres üvegek, a csikkek, ez az egész összevisszaság valahogy olyan benyomást keltett, mintha a vendégeknek sietve kellett volna távozniuk innen.

Néztem a tükröket, néztem ezeket az aranyozott bárszékeket, és a fejemben minden egyes alkalommal megszólalt a régi jugoszláv sláger:

April u Beogradu jedno prošlo doba

nosim ga u mislima iz vojničkih soba.

Pontosabban nem jugoszláv, hanem szerb sláger volt ez, Zdravko Čolić száma, de a nyolcvanas években még mindannyian jugoszlávok voltunk, és a szerb, a horvát meg a bosnyák zene majdnem egyforma hangosan szólt mindenhol az egész országban. Testvériségben és egységben éltünk.

Többször eszembe jutott ez a régi, lepusztult szórakozóhely, amíg Faruk Šehić könyvét olvastam.

Ennek a regénynek minden motívuma, minden kérdése, minden problémája ismerős számomra. Ugyanabban az országban születtem, amelyben a szerző, és ugyanazok a motívumok, ugyanazok a kérdések és ugyanazok a problémák határozták meg az életemet. És lényegében ugyanezek is szabdalták szét végül.

Mint a szállásadómtól megtudtam, a régi szórakozóhely, amelyről beszélek, a háború kitörése óta érintetlen, eredetileg ugyanis nem horvát, hanem jugoszláv tulajdon volt, és a továbbra is rendezetlen jogviszonyok miatt máig nincs neki gazdája. Több ilyen régi szórakozóhely, pionírotthon és üdülő található Horvátországban. Amíg a jugoszláv utódállamok közti tárgyalások véget nem érően elhúzódnak, ezek az épületek szép lassan átszivárognak a pusztulásba.

Néha úgy érzem, egy ilyen régi, lerongyolódott üdülőbe kellene beköltöznöm, hogy hazataláljak.

Az utolsó nyáron, amikor a szigeten jártam, a türkizkék öböl partjáról feltűnően sokan jártak fel a sziklás dombra épített lépcsőkön, az én régi jugoszláv szórakozóhelyemhez. Először nem értettem, minek köszönhető ez a megélénkült forgalom, hiszen az előző években soha nem tapasztaltam semmi hasonlót. Hamarosan kiderült, hogy miről van szó: amikor felmentem, hogy a teraszról ismét körbenézzek, azt láttam, hogy az illetékesek, talán valamilyen jogi résnek köszönhetően, mégiscsak felújították és üzembe helyezték a lepukkant épület WC-it, és most oda jártak fel a strandolók, hogy kisebb vagy nagyobb dolgukat elvégezzék.

Úgy tűnik, ennyi maradt Jugoszláviából.

A horgonyt felhúzták, a vitorlások elhajóztak innen, de még egy nagyot beleszarhatunk az emlékeinkbe.

(Faruk Šehić: Az Una hullámai. Fordította: Radics Viktória. L’Harmattan Kiadó, 2016.)

Erkölcsöm

március 31, 2016

“Erkölcsöm: ugyanazt a regényt élni és írni.”
(Kertész Imre)

A pusztulás képei

november 29, 2015

Brüsszelben, a Musées royaux des Beaux-Arts-ban leginkább a pusztulás képei kötöttek le, a romlást meg a rombolást megjelenítő vásznak, Ferdinand de Braekeleer festménye például, a lebombázott Antwerpen látképe, vagy Rubens műve, amely Szent Orsolya mártírhalálát és tizenegyezer szűz lány lemészárlását ábrázolja, de sokáig álltam Melchior de la Mars képe, az önsanyargatástól ájult Marie-Madeleine előtt is, és a kezéből kiejtett korbácsot néztem, meg a térdénél felszakadt ruhát – végül azután Brueghel munkájánál, az Ikarosz bukásánál időztem hosszasan, és többször megszámoltam a keskeny, alig látható tollakat, melyek az égből lezuhant ifjú után a levegőben köröznek lassan (és a tengert soha nem érik el, örökre a víz felett maradnak).

Másról akartam írni

október 31, 2015

(Beszélgetés Patócs Lászlóval)

Előző munkád, az Új Forrás Könyvek sorozatában megjelent Több fehér tömör, szűkszavú, hajszálpontos és kimért versek kötete – ehhez képest A dögeltakarító éles műnem- és beszédmódbeli váltás. Hosszú út vezetett a császári és királyi rózsakert növényvilágától a délszláv pokol legsötétebb bugyraiba?

A rózsáktól egyáltalán nem hosszú az út a pokolba. Éles váltást itt nem érzek, számomra a Több fehér versei lényegében már ugyanarról szóltak, amiről A dögeltakarító, csak talán másképp, ebben igazad lehet. És egy harmadik írás is van, ami ide tartozik, A csehek című színpadi szöveg, amelyet az Újvidéki Színházban kellett volna bemutatni, erre azonban, politikai okok miatt, nem került sor. Azóta is kéziratban van, de úgy tűnik, hogy ez nem ártott meg neki, mert ez a szöveg, velünk ellentétben, egyáltalán nem öregszik, sőt ha szétnézek magam körül, akkor úgy látom, hogy egyre aktuálisabb lesz.

A kilencvenes évek megrázó és hatásaiban sajnos még ma is köztünk élő eseményei ugyan több műalkotásban is visszaköszönnek, A dögeltakarító azonban az elejétől a végéig e témát járja körbe, még pontosabban a lehető legmélyebb rétegekig átitatódik a háború fenoménjének lényegével. Mit kell tudni a témaválasztásról, miért döntöttél amellett, hogy e trauma köré szervezed a művet?

Fokozatosan jöttek ezek a dolgok, nem egyszerre, ezért tudtam megcsinálni. A legkorábban azok a különös férfiak jelentek meg, akik a szerbiai utakról szedegetik össze az eltaposott kutyák, macskák, rókák, galambok maradványait, róluk szóltak az első fejezetek. Ezek után jött a szerelem, egy dalmát lány és egy újvidéki szerb fiú viharos szerelmének a története. Majd amikor ezt a látszólag távol álló két témát elkezdtem közelíteni egymáshoz, akkor kezdett el forogni ez az örvény, és azután egyre gyorsabban forgott és forgott, hogy végül az általad említett pokol mélyére húzzon, a legutóbbi délszláv háborúban megerőszakolt asszonyok öléhez és az árokba lőtt férfiak alvadt vérrel teli sebeihez. Ha nem ilyen fokozatosan jön az egész, akkor lehet, hogy nem győztem volna erővel, de még így is nehéz volt, mert az áldozatok sem térben, sem időben nem voltak tőlem távol, ők is ugyanolyan „jugoszlávok” voltak, mint én – ami azt jelenti, hogy akár én is köztük lehettem volna, és a legmélyebb felismerés a könyv írásakor éppen az volt, hogy valóban ott voltam közöttük, én voltam, akit megaláztak, én voltam, akit megerőszakoltak, én voltam, akit a gödörbe lőttek. Illetve, a legmélyebb felismerés nem ez volt, hanem az, hogy nemcsak az áldozatok, hanem a gyilkosok is ugyanolyan közel voltak hozzám, mint az áldozatok, mert ők is ugyanolyanok voltak, mint én, és ez azt jelentette, hogy én voltam, aki megerőszakolta a horvát és a bosnyák nőket, én voltam, aki meztelenre vetkőztette a velem egykorú fiúkat, én voltam, aki gödröket ásatott velük, és én voltam, aki ezután tarkón lőtte őket – és ezt még nehezebb volt elviselni, ezért húsz évig menekültem ezek elől a gondolatok elől, nem akartam tudni arról, hogy mi történt, és nem akartam magamra venni a súlyát annak, ami történt, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltam elfordulni az úgynevezett valóság elől. Mással foglalkoztam, máshonnan néztem a dolgokat, egy másik sorsot szerettem volna magamnak, de ez tévedés volt, menekülés volt, hazugság volt, végül pedig, elég keservesen, be kellett látnom, hogy ebben a kurva háborúban én is elpusztultam, mert gyilkoltam és mert meggyilkoltak, úgyhogy meg kellett értenem, hogy hiába menekülök, hiába futok, hiába rohangálok, mint a mérgezett patkány, az életem soha nem lesz olyan, mint amilyen lehetett volna. És miután megértettem és magamra vállaltam, hogy ebben a háborúban én is tönkrementem, csak azután kezdődött az írás, a valódi írás számomra.

A dögeltakarítóban a terapeuta alakja – amelyről meg kell jegyezzem, meg mernék esküdni rá, hogy jó pár évvel ezelőtt az újvidéki Futaki piacnál személyesen találkoztam vele, és ez nem tévedés, magára a figurára gondolok – csak egyike azon tényezőknek, amelyek nagyban befolyásolják a mű poétikai jegyeit: reáliákkal bíró elemek tucatjait szervezted fikcióvá. Hogyan tudtál magához a témához nyúlni? „Bolond-e” az, aki ma délszláv háborús regényt ír?

Őrült, aki azt gondolja, hogy egy regénnyel bármit meg lehet oldani, őrült, aki azt képzeli, hogy egy regénynek akár egyetlen erőszakos halállal szemben is súlya lehet, és még nagyobb őrült, aki azt hiszi, hogy egy regénnyel jóvá lehet tenni a jóvátehetetlent. Mégis, amíg ezen a könyvön dolgoztam, ezek az őrültségek adtak erőt ahhoz, hogy írni tudjak.

Visszagondolva a köteted keletkezéstörténetére, hogyan látod a kérdést: sikerült-e mindent kiírni a témában, vagy esetleg bizonyos poétikai változtatásokkal belevágnál-e még egyszer valami hasonlóba?

Magamtól nem biztos, hogy még egyszer belevágnék, de ez nem csak rajtam múlik. Homályos dolgok ezek, vagy nem is annyira homályosak, csak nem szoktunk beszélni róluk, mindenesetre a téma valószínűleg nem csak döntés kérdése. Ahogy mondtam, én például eddig se akartam ezt a témát, nem is akartam tudni róla, nemhogy foglalkozni vele, végül mégis meg kellet írnom ezt a könyvet. Ez egybevág azzal, amiről az előbb beszéltem, hogy más életet és más sorsot szerettem volna magamnak. Sokáig ugyanígy voltam az írással is, mert másról akartam írni, nem a háborúról, és máshogy szerettem volna írni, nem úgy, ahogy tudtam, hanem úgy, ahogy mások, de ez ugyanolyan tévedés volt, mint az, hogy egy másik sorsot akartam. Nagy szerencse, hogy erre időben rájöttem. És hálás vagyok annak, aki segített felnyitni a szemem.

Több olvasó is az idei év egyik legjobban sikerült alkotásának tartja A dögeltakarítót, amely a budapesti Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Lehetséges-e boldogulni Vajdaság és Magyarország között ingázó szerzőként a mai magyar irodalmi térben?

Nem tudom, én inkább különféle jelzők és hasonlatok között szoktam ingázni, és ez is épp elég gondot okoz.


(Patócs László / Magyar Szó / Kilátó)

Két hét elvonulás egy tengerparti faluban.

Pálmafa, leander, szőlő, levendula, most ezek jelentik a kertet. A levendula kiszáradt már, de ha megdörzsölöm, jó illata van. Az ebédem egyszerű, általában főtt rizs és sült hal. Amikor főzök, a száraz levendulából néhány szálat letépek, és megtörve a forró olajba rakom, megnyugtatja az ideges gyomrot. Ebéd után szőlőt szedek a kertben, egy-két fürtöt, jó a testnek és a léleknek. A szőlőszemek már töppedni kezdtek, a darazsak kikezdték őket, a madarak is rájárnak. Ami megmaradt, most a legjobb, a legérettebb, a legédesebb.

Tudom, hogy nem csinálok mindent jól, de ha mindent jól csinálnék, az se lenne jó.

Eldugott helyen vagyok, kitéve a napra, ahol ragyogok, de senki nem látja.