A reményhez (5)

ahogy a szél egyik árnyékot hozza a másik után

A reményhez (4)

nem tudom megölelni, gondoltam
nem úgy nem, mint akit nem lehet, mert többé nincsen
hanem úgy, ahogy magamat sem

A reményhez (3)

némelyik növény két vagy három levélből állt, hosszú, keskeny, kardszerű levelek voltak, mintha valaki beleállította volna őket a földbe, néztem ezeket a hosszú, keskeny, kardszerű leveleket

A reményhez (2)

megálltak, állni látszottak, mintha álltak volna

talán a levegő és a víz mozgása kiegyenlítették egymást, a délről jövő szél egy hosszabb pillanatra ugyanolyan erős lehetett, mint a vele szemben haladó víz sodrása, és ebben az egyensúlyban a hullámok feldomborodtak, a tetejükön felhabosodtak, de nem mozdultak, állni látszottak

mintha a felgörbülő víz megfagyott volna

ez csak a második gondolatom volt, először nem erre, hanem az időre gondoltam, megállt az idő, ez a gondolat futott át rajtam, és ettől megijedtem, mert hiába tudtam az eszemmel, hogy nem lehetséges, ebben a hosszú pillanatban mégis ezt kellett hinnem

hiszen a szememmel éppen azt láttam, ami lehetetlen

Már nemcsak a rózsákról

■ Lehet azt mondani, hogy a délszláv háború tette regényíróvá? Hét éve jelent meg A dögeltakarító, tele háborús traumákkal. A rózsákról című második regénye sajátos gyógyulástörténet, amelyben ugyancsak felmerülnek háborús képek és utóhatások.  

Nem gondolom, hogy a háború tett íróvá, de a saját hangomat akkor találtam meg, mikor a háború témáján kezdtem dolgozni. Már húsz éve foglalkoztam írással, mikor az első regényemet írni kezdtem. Addig sok mindent írtam, verset, elbeszélést, esszét, voltak köztük jobb és rosszabb szövegek, de akármilyenek voltak, mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőlük. Mikor húsz év után a háborúról kezdtem írni, akkor egyszerre minden megváltozott, többé nem érdekelt, hogy jó vagy rossz, amit csinálok, nem érdekelt, hogy regényt vagy nem regényt írok, mivel úgy éreztem, hogy végre a saját hangomon beszélek, a saját könyvemet írom.

■ Felszakította ezeket a sebeket az ukrán-orosz háború?

A környezetemben sokan úgy élték meg, mintha az orosz-ukrán háború a mi háborúnk folytatása volna. Nem tudtak aludni, nem tudtak másra figyelni, negyedóránként a híreket olvasták. Engem is felzaklatott, hogyne zaklatott volna fel, de nem annyira, és nem úgy, mint másokat. Mikor A dögeltakarítót írtam, sok mindent megértettem a háború természetével kapcsolatban, feldolgoztam korábban érthetetlen dolgokat. A szerbekre például azelőtt haragudtam, őket okoltam a háború miatt, most is úgy gondolom, hogy semmivel nem igazolható bűnöket követtek el, de a harag, a neheztelés elmúlt, már nincs bennem vád.

■ Legutóbbi regénye egyik fő szereplőjéül a rózsákat választotta, amikkel a mindennapokban fizikai munkát is végez. Ezek a virágok szépséges dolgok szimbólumai, de a könyve azt a brutalitást helyezte előtérbe, amit a rózsának el kell szenvedni, mielőtt otthonunkban illatozik.

Ha valaki olyan közel kerül a rózsákhoz, mint egy rózsatermesztő, akkor olyasmit tudhat meg róluk, amit érdemes elmondani másoknak. A kérdés az, hogy ezt hogyan lehet elmondani, el lehet-e mondani egyáltalán. Többféle módon közelítettem a témához, több nézőpontot, stílust kipróbáltam, de csak akkor éreztem úgy, hogy ki tudom bontani, amit a rózsákban látok, mikor a fizikai munkáról kezdtem írni, a fizikai munkáról és az éles munkaeszközökről, melyeket a rózsatermesztésben használunk. A kések, a metszőollók, a kapák jelentették a megoldást, mert ezekről a műtétek jutottak eszembe, jobban mondva azt vettem észre, hogy egy idő után már nemcsak a rózsákról, hanem az élő test felvágásáról írok. Ebből értettem meg, hogy nekem a műtétekről kell írnom ahhoz, hogy a rózsákról beszélhessek.

■ Nem bánta meg, hogy szókimondóan fogalmazott? A prűdebb vagy érzékenyebb olvasókat elriaszthatja, hogy a főhős húgycsőműtétjét és az erotikus jelneteket a maguk részletességében írja le.

Az olvasó szabad ember, ha nem akarja, akkor nem olvassa el a könyvem. Ami engem illet, írás közben arra törekedtem, hogy semmit ne hallgassak el, ami a könyvhöz tartozik, még ha valamit kockázatosnak is éreztem. A dögeltakarító esetében ilyenek voltak a nemzeti címerrel kapcsolatos jelenetek, mivel ennek meggyalázása miatt nem olyan régen még öltek. Mégse hagyhattam ki ezeket a részeket, mert ha máshonnan nézem a dolgot, például onnan, hogy a nemzeti címer nevében háborús bűnöket követtek el, akkor a címer meggyalázása a bűnöktől való megtisztulást is jelentheti. A rózsákról szóló regényben másféle veszélyeket éreztem, egyik ilyen veszély, hogy aki ismer, és tudja rólam, hogy a hősömhöz hasonlóan én is rózsákkal foglalkozok, könnyen összetéveszthet a szereplővel, miközben lehet, hogy éppen azok a részek fiktívek, melyeket leginkább valóságosnak gondol, és fordítva. Kezdettől fogva éreztem, hogy veszélyes terepen mozgok, mivel a rózsák túl közel vannak hozzám, én pedig nem magamról akartam beszélni, hanem regényt akartam írni, de azt is éreztem, hogy kockáztatnom kell, a saját bőrömet kell vásárra vinnem, mint ahogy a performance művészek teszik. Marina Abramović mondja, hogy a színház és a performance abban különbözik egymástól, hogy a színházban a vér festék, a performance-ban pedig valódi vér. Engem egy ideje már jobban inspirál a performance vagy a festészet, mint az irodalom, ezért megpróbáltam úgy írni, hogy a vér a regényemben valódi vér legyen. Próbáltam nagyon közel menni az úgynevezett valósághoz, annyira közel, amennyire csak lehet anélkül, hogy maradandó sérüléseket szereznék.

■ A rózsaszerűen szerkesztett regénybe a rabszolgatartás kritikája is belefér. A Brüsszelbe eljutó főhős töpreng róla. De hogyan kapcsolódik ez a mi XXI. századi társadalmunkhoz?

Minél mélyebbre, a lehető legmélyebbre akartam menni, hogy megtudjam, mi minden található ebben a témában, és végül úgy láttam, hogy a rózsákban a gyarmatosítás is benne van. Abban semmi különös nincsen, ha valaki Brüsszelben vagy Londonban arra gondol, hogy ez a gazdagság a gyarmatok leigázásából ered. A főhősöm viszont, mikor az arannyal díszített házak falán a feketék vérét látja, akkor ebben nem valami szörnyűséget lát, hanem éppen ellenkezőleg, ettől kezdve érzi magát otthon Brüsszelben. Ebben a könyvben nem az érdekelt, hogy kik az elkövetők és kik az áldozatok, hanem az, hogy mire képes az ember, mi mindent teszünk egymással. Aki megteheti, ma is elnyomja a másikat, mindegy, hogy fehér vagy fekete, magyar vagy szerb. És nemcsak egymást, hanem a növényeket, a vadrózsákat is leigázzuk, hogy ne soroljam tovább.

■ Sokszor mondja a hőse, hogy „balfasz magyarországi magyarok”. Maga szerint van különbség a határ egyik és másik felén élő magyarok között?

A magyarországi magyaroknak sikerült saját magukból is ellenséget csinálniuk, mi ez, ha nem balfaszság. Nekem nem az a fontos, hogy miben különbözünk vagy hasonlítunk, hanem az a fontos, hogy az erdélyi magyarok valamennyire románok is, a vajdasági magyarok valamennyire szerbek is, a szlovákiai magyarok valamennyire szlovákok is, ez pedig értéket jelent. Olyan dolgokat tudunk, amiket a magyarországi magyarok nem tudnak, olyan tapasztalatokkal rendelkezünk, melyekkel ők nem, és ezeket tőlünk első kézből megkaphatnák, mert közös a nyelvünk. Ilyen gazdagság keveseknek adatik meg, és ha valaki megpróbálja a határon túli magyarokat a magyarországi magyarok mintájára átformálni, a gondolkozásukat hozzájuk igazítani, akkor ezt a nehezen megszerzett tapasztalatot elherdálja, ahelyett, hogy erőforrásként használná. Erre megint nem tudok jobb szót, mint azt, hogy balfaszság. Hamvastól is, Kertész Imrétől is azt tanultam, hogy ha valami rossz történik velünk, akkor keressük benne a pozitív jelentést. Trianon esetében a határon túli magyarok tapasztalata és tudása jelenti ezt a pozitív dolgot.

■ Az elbeszélő folyton hullaszagot érez Szerbiában, és arra is kitér, hogy ő egy ma már nem létező nyelven, a szerbhorváton szocializálódott, és hogy a vajdasági magyaroké lesz az első népcsoport, ami eltűnik a Föld színéről. A saját érzését vetítette ki a hősére?

A főhősöm nem egészen erről beszél, de ez az ő dolga. A magam részéről a délszláv háborúkkal kapcsolatban úgy gondolom, hogy nem sikerült őket rendesen lezárni, ezek a háborúk nincsenek befejezve. Néha úgy tűnik, mintha egy hosszú tűzszünetben élnénk, nem pedig egy rövid békében. Amíg nem vagyunk képesek belátni, bevallani magunknak, hogy mi történt, mit tettünk, mi mindent követtünk el, miket hazudtunk és hazudunk magunknak és másoknak, addig semmi nem ér véget. Ha ez a helyzet elhúzódik, akkor ennek megvannak a maga veszélyei.

■ Erre a veszélyre utal a könyvborító? A rajta látható rózsacsokor, ha átvált a szemünk, bombarobbanásnak is érzékelhető.

Ez a festmény egy képeslap alakjában végig a polcomon állt azokban az években, mikor a regényen dolgoztam. Erőt adott, inspirált, mikor elbizonytalanodtam, mert már sok füzetet teleírtam, és közülük sokat eldobtam, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy ebből a történetből lehet-e könyv. Mikor a regény elkészült, és a kiadó már a borítón gondolkozott, néhány tervet is kaptam, de nem éreztem úgy, hogy ezeknek közük lenne a történethez, és megkérdeztem, hogy mit szólnának ehhez a Gerhard Richter képhez. Azt válaszolták, hogy őrült vagyok, a világ legdrágább festőjéről van szó, felejtsem el. Mondtam, semmit nem felejtek el anélkül, hogy legalább megpróbálnám. Négy napot kaptam, ennyi idő volt, hogy elkészüljön a borító. Keresni kezdtem, hogy kitől lehetne megszerezni a jogokat, különféle honlapokkal próbálkoztam, ezek nem működtek, aztán körbe kérdeztem az ismerőseimet, és egy New York-i galériával végül sikerült felvennem a kapcsolatot. Tőlük egy olyan honlap címét kaptam, mely a keresőkben nem volt fellehető, ezen először regisztrálni kellett, a tájékoztató szerint ennek elbírálása két munkanap, aztán az ember leadhatja az igényt, hogy melyik képet szeretné felhasználni, és újabb két munkanap alatt döntik el, hogy megkaphatja-e a jogokat. Nem volt vesztenivalóm, megpróbáltam. Másfél óra múlva jóváhagyták a regisztrációt, és másnap megkaptam az engedélyt, hogy használhatjuk a képet, mégpedig kedvező áron.

■ Miből él vajdasági magyar íróként?

Mindig valami másból. Egy időben szakszövegeket fordítottam, élesztőgyártással kapcsolatos műszaki leírásokat, később Hamvas Béla és Kertész Imre naplóit gondoztam, most pedig egy ideje a családi rózsatermesztésből élek, ami a szerbiai feltételek mellett már alig tartható fenn. Jobb lenne, ha többet tudnék foglalkozni a könyveimmel, de az is lehet, hogy éppen az segít a koncentrálásban, hogy kevesebb időm marad írásra.

■ Ezért nem fogadta el a Térey-ösztöndíjat?

Mikor az ösztöndíjat felkínálták, arra gondoltam, hogy az anyagi gondjaimat biztosan megoldaná, de ha elfogadnám, akkor saját magammal kerülnék ellentmondásba, eddig ugyanis ügyeltem rá, hogy ne fogadjak el olyan pénzeket, amelyek elosztási módjával nem értek egyet. Nem rossz, ha az ember kap egy bizonyos összeget, de ha utána hónapokon át azzal gyötörném magam, hogy mégse kellett volna elfogadnom, akkor ez a munkától venné el az energiámat, én pedig a rózsák mellett maradó időmet nem ilyen kérdésekre, hanem írásra akarom fordítani. Egyetlen érv mégis felmerült bennem, ami miatt el kellett volna fogadnom, ez pedig az volt, hogy ne érezzem magam erkölcsileg többnek másoknál azért, mert visszautasítom. Mikor ezt is sikerült végiggondolnom, és tisztáztam magamban, hogy se jobb, se rosszabb nem vagyok azoknál, akik elfogadták, akkor nyugodtan mondtam nemet.

Mátraházi Zsuzsa
HVG
2022.09.06.

A reményhez (1)

a nyelv is piszkos

te magad vagy a nyelv
amelyen beszélnem kell

ez már én magam vagyok

ebben a piszokban
találkozunk

A kertész naplójából (33)

Az év legsötétebb időszaka ez, a sötétség mélye vagy sűrűje, ami megtévesztő persze, hiszen a nappalok már hosszabbodnak, egy-két perccel mindennap hosszabbak lesznek, amit ugyan még jó ideig nem veszünk észre, kiváltképpen akkor, ha az eget vastag, egybefüggő felhőréteg takarja, és hetekig nem látjuk a napot, legfeljebb néha, nagy ritkán, igazán kivételes alkalmakon, mikor a felhőtakaró valahol a távolban felhasad, és a keletkező résen a lenyugvó nap fénye bágyadtan, erőtlenül áthalad, hogy a felhők alját lilra színezze, amitől a szántóföldek is kapnak egy mályvaszínű árnyalatot.

A föld felé közelednek

„Egyetlen cselekvés van, amely megnyugtatja az embert, ez a gyilkosság.”

Ezt nem én mondom, hanem egy másik író, egy híres író mondja, akinek a nevét most elhallgatom.

Egyetlen cselekvés van, amely megnyugtatja az embert, ez a gyilkosság, mondja, és én nem szeretném elhinni, amit mond, de ha a mondatának a szélsőségeitől eltekintek, mert egyetlen cselekvésről beszél, és ezt én szélsőséges megfogalmazásnak érzem, de ha ettől eltekintek, akkor be kell látnom, ha nem is könnyen, de beláthatom, hogy igaza van.

És most nemcsak a háborúra gondolok.

Mert mikor az átjárón megyek, és a közeledő gépkocsi vezetője nem lassít, a motor zúgásából hallom, hogy még csak le sem veszi a lábát a pedálról, akkor is eszembe juthat ez a mondat.

Más példákat is hozhatok, hétköznapi dolgokat, mikor éreztetik velünk, vagy éppen mi éreztetjük másokkal, hogy a terhünkre vannak, hogy elegünk van belőlük, takarodjanak, tűnjenek el, jobb volna, ha nem is léteznének.

Mintha egyszerre változott volna meg, nem hosszú idő alatt, inkább gyorsan, és nem veled vagy velem történt, hanem mindannyiunkkal, valami megváltozott bennünk, és alkalmatlanokká váltunk a fényre, a gondolatok és az érzelmek fényére, vagy az is lehet, hogy ez a fény már túl erős nekünk.

Most nem a politikáról beszélek, nem a különböző oldalakról, a jobboldalról meg a baloldalról, ez ugyanis mellébeszélés lenne, hanem a normális emberre gondolok, akinek kell a fény, mert nélküle megzavarodunk, és ebben a nagy zavarunkban türelmetlenek és erőszakosak leszünk, és úgy érezzük, hogy az egész világ meghülyült, teljesen megbolondultak körülöttünk.

Pedig csak sötét lett, besötétedett fölöttünk, a gondolataink és az érzelmeink lettek ilyen sötétek.

Ebben a tekintetben igaza lehet ennek az írónak, mert ha túl mélyre jutunk a sötét elménkkel, akkor már tényleg csak a gyilkosság segíthet rajtunk, és mi naponta elkövetjük, nem fegyverrel, nem méreggel, nem ütésekkel, hanem gondolattal, szándékkal, képzelettel, igen, képzeletben már mi magunk is rengeteg embert megöltünk.

Mégis úgy látom, hogy ez az író téved, mert más cselekvés is van, ami megnyugtatja az embert.

Ha ecsettel színeket visz a vászonra, ha grafittal vonalakat húz a papírra, ha drótokból, rudakból, görbe ágakból a sárkányölőt formázza, vagy ha valamit felír egy kicsi táblára, és ezt a táblát kirakja a házakra, nem minden házra, hanem csak azokra, melyek valamit őriznek a fényből, a gondolatok és az érzelmek ragyogásából.

És hogy ne csak egy híres írót, hanem egy magyar költőt is idézzek, aki nem tudhatta, hogy másnak ez a táj mit jelent, úgy nem tudom én sem, hogy ezeket a kicsi táblákat hányan vették észre, vagy mások észrevették-e, mert nem nagyobbak, mint egy füzetből kitépett lap, évekkel ezelőtt kezdtek megjelenni a falakon, azóta a felirat már sok helyen lekopott, lehámlott róluk, mint ahogy a házakról a festék, a díszítőelemek és a vakolat, de ez így van jól, ezek az üres táblák a romos, némely esetben már életveszélyes házakon még így is fontos üzenetet hordoznak.

Ez az üzenet azt mondja, hogy nemcsak egyetlen cselekvés van, ami megnyugtatja az embert.

És ha még valamit szólnék, akkor a testünkről mondanám el, hogy szép, mert ezeket a házakat nemcsak téglával, malterral, fával meg szögekkel, hanem szívvel építették, ezért éppen úgy élnek, mint ahogy a testünk, igen, ezek a régi házak még élnek, és a pusztulásukban is szépek.

Nem a pusztulásuk szép, hanem az életük, ahogyan öregednek, ráncosodnak, az ízületek kopnak, a gerendák megbillennek, és milyen szép az is, ahogyan lassan, mint a görnyedő testünk, a föld felé közelednek.

(A Művészet és műemlékvédelem alkotótábor kiállításának megnyitó szövege.)

A kertész naplójából (32)

Ellentengernagy, milyen idétlen ez a szó, mekkora baromság. Mekkora barom. A bolond nevetne rajta, a hasát fogná, közben rázza a nevetés. Én is nevetek, ráz a nevetés. Mekkora barmok vagyunk.

A kertész naplójából (31)

Az uralkodó gondolatokkal való szembenállásom, úgy látom, bizonyos tekintetben ürességet teremtett körülöttem.