Körülbelül olyan vagyok, mint a kormoránok, sokat figyeltem őket. Mániákus alakok.

A tisztálkodásuk, például.

Előbb a vízben tisztálkodnak, sokáig csapkodják szárnyukkal a vizet, borzolják a tollaikat, rázzák a nyakukat, a testüket, a farkukat. És mindezt újra és újra, csapkodják a vizet, borzolják a tollaikat, rázzák a szárnyukat, a testüket. Rövid szünet, majd pedig újra, körülbelül tizenvalahányszor, vagy talán hússzor.

Aztán kivetik magukat egy sziklára, és mindez folytatódik szárazon. Lengetik a kitárt szárnyukat, most a levegőt csapkodják, szárítják magukat. Újra és újra kitárják a szárnyukat, megrázzák őket, a levegőt csapkodják.

Mikor mindezzel megvannak, akkor pedig csak állnak egy vagy két lábon, és bambulnak.

g1

Reklámok

Nem szabad elfelejteni

április 9, 2018

„Nem szabad elfelejteni, és semmilyen mentséget sem szabad fölhozni rá, hogy a nemzetiszocializmus mámoros és izzóan lelkes forradalom, a hit és lelkesedés roppant méretű indulatai által kísért német népmozgalom volt.”
Thomas Mann / Naplók / 1944.

Érdekes, hogy múlt időben fogalmaz.
1944-ben.

Ezt lehet mondani a populizmusról is, körülbelül ugyanezekkel a szavakkal. Mámoros, izzó, lelkes, roppant, indulatos, népi. Hamarosan erről is múlt időben fogunk beszélni, és ugyanúgy nem szabad semmilyen mentséget fölhozni rá.

Mann

Mint az erőművész

február 24, 2018

Apám azt mondja, hagyjam abba, ne folytassam, ez nem érdekli őt, mert aki ilyeneket mond, az nem jó magyar.

Apám ezek szerint azt gondolja, hogy van jó magyar és rossz magyar, ezt nem tudtam, ilyenekről eddig nem beszéltünk.

Nem tudom, mit jelent a jó magyar és a rossz magyar, de hiába szeretném végigondolni, most nem tudom végiggondolni, mint ahogy nem tudom végiggondolni azt a gondolatot se, amit apámnak mondtam az előbb, mikor megálltunk, hogy elszívjunk egy cigarettát, a gondolatot az erőművészről, mert apám leállított, azt mondta, hagyjam abba.

Mint egy erőművész, olyan ez az elnök is, mint egy cirkuszi erőművész, mondtam, de csak eddig jutottam a gondolkozásban, és utána le kellett állnom, mert csak hangosan tudok gondolkozni, és ha valamit szeretnék végiggondolni, akkor beszélnem kell, beszélnem kell apámhoz, el kell mondanom neki, hogy mi jár a fejemben, ha valami jár benne.

Tavaly előtt a levéltetveket akartam megérteni, és akkor sokáig beszéltem róluk, sokáig meséltem apámnak a levéltetvekről, vagyis arról, hogy mit vettem észre, hogy mit figyeltem meg, és miközben elmondtam, mindent rendesen végiggondoltam, és a végén megértettem, hogy mi van a levéltetvekkel.

Hagyta, hogy végigmondjam, nem szólt közbe, de ez még tavaly előtt volt, legutóbb tavaly előtt kellett valamit végiggondolnom, és nem mondta, hogy hagyjam abba, mert tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy gondolkozzak, nem szólt közbe, szépen végighallgatott, miközben ástunk, mert akkor is ástunk, de az is lehet, hogy nem figyelt oda, miközben beszéltem, hanem valami máson gondolkozott, apámnak ugyanis nem kell beszélnie, ha gondolkozni akar, apám szerintem magában szokott gondolkozni, ha gondolkozik, de az is lehet, hogy nem szokott gondolkozni, lehet, hogy neki nincs rá szüksége, és lehet, hogy ez a normális, nem tudom.

Mint az erőművész, a cirkuszi erőművész, akit mindig megtapsolnak, egyelőre csak ennyit értek, mert a cirkuszi erőművészt mindig megtapsolják, ennyit sikerült apámnak elmondanom, mielőtt leállított, hogy tehát a cirkuszi erőművész úgy csinálja, szerintem mindig úgy csinálja a mutatványát, hogy megtapsolják, és azt is tudja, hogy minek örül a közönség, tudja már, hogy mit kell csinálnia, mondtam, és mindig csak olyanoknak mutogatja magát, akik tapsolnak, akik mindig tapsolnak neki, úgyhogy mindig biztos lehet benne, hogy megtapsolják, hogy megint megtapsolják, hiszen ezért járnak cirkuszba, hogy megnézzék, és hogy tapsoljanak, mondtam.

Ezt még elmondhattam, apám szó nélkül cigarettázott, és csak mikor az elnökhöz értem, akkor szólalt meg, és azt mondta, hogy hagyjam abba, és mikor leállított, akkor elveszítettem a fonalat, pedig megvolt, a kezemben volt a fonal, és tudtam, hogy végig lehet menni, hogy végig tudok menni rajta, mint ahogy a kötélen szokott végigmenni a kötéltáncos, úgy mentem volna végig a gondolatfonalon, ami már a kezemben volt, de apám azt mondta, hogy hagyjam abba, aztán elnyomta a cigarettát, és gyerünk, mondta, csináljuk tovább.

Gödröket ásunk, nagy gödröket, mindig csak ezek a nagy gödrök, mondom apámnak, de megyek, nem merek nem menni, csinálom tovább.

(Alibi 20)

Virágozni a sivatagban

január 18, 2018

Nabokovval kezdem, az íróval.

Hogy miért vele kezdem, azt majd később mondom el, vagy csak a végén, a legvégén mondom el, de lehet, hogy nem mondom el a végén sem, hogy miért vele kezdem, hanem csak elkezdem.

Nabokovval, az orosz íróval, Nabokovval, az amerikai íróval, Nabokovval, a hazátlan íróval, aki azt írja önéletrajzában, hogy „a múltjában mindig otthon van az ember”.

A múltjában mindig, a jelenben nem mindig.

Érthető, hogy ezt írja, hiszen még húsz éves se volt, mikor politikai okok miatt el kellett hagynia a hazáját, akkor még úgy hitte, hogy átmenetileg, de soha többé nem tért vissza Oroszországba.

Élt Angliában, Németországban, Amerikában, majd pedig, mikor híres író lett, Svájcban telepedett le, és egy hotelben lakott, egy tóra néző hotelben, mely arra a házra hasonlított, ahol a boldog gyerekkorát töltötte.

Nabokov egész életében írt, egy kis, kerek asztal fölé görnyedve írt, melyről a könyökei lelógtak – előbb oroszul írt kilenc regényt, aztán angolul írt kilenc regényt, majd az orosz regényeit angolra, az angol regényeit pedig oroszra fordította, annyit dolgozott, hogy néha aludni is elfelejtett, amit nem nagyon bánt, mivel saját bevallása szerint nem nagyon szeretett aludni, sőt visszataszítónak tartotta az alvást, és mikor nem írt, akkor lepkékre vadászott, egész Amerikát bejárta lepkékre vadászva, mert ahogy önéletrajzában írja, a lepkék gyűjtése és tanulmányozása olyan boldogságot szerzett számára, amely már-már megközelítette a gyerekkori boldogságot.

A gyerekkori boldogságot, melynek „a legszeretettebb dolgai és teremtményei hamuvá váltak vagy golyót kaptak a szívükbe”, miután el kellett menekülniük Oroszországból.

Hetven éves korában, mikor már Svájcban élt, megkérdezték tőle, hogy még mindig száműzöttnek érzi-e magát.

A művészet mindig száműzetés, mondta.

Aztán az újságíró megkérdezte, hogy menekültként, idegen országokban élve, nem jelent-e problémát számára a gyökerek hiánya, nem érzi-e gyökértelennek magát.

A gyökértelenség mellékes kérdés, mondta, őt inkább az érdekli, hogy képesek vagyunk-e gyökerek nélkül virágozni a sivatagban.

Ez még mindig nem az a pillanat, melyben elmondom, hogy miért kezdtem Nabokovról beszélni, de ez már az a pillanat, melyben Kozma Laura képeire mutatok, mert ezeken a képeken azt látom, hogy lehetséges az, amiről Nabokov beszél, igen, lehet ágakat növeszteni, és lehet virágokat hozni a sivatagban.

Kozma Laura képei gyakran leomlott falakat, összedőlt épületeket, romokat ábrázolnak, de mindig, minden festményén van egy árnyalat, egy ecsetvonás, vagy egy lefelé araszoló festékcsepp, és ez az árnyalat, ez a gesztus, ez a festékcsepp nem más, mint Nabokov rózsája.

Mikor a családjának el kellett hagynia Oroszországot, akkor Nabokov mindent, vagy majdnem mindent elveszített, ami a gyerekkorát meghatározta, a kényelmet, a vagyont, a biztonságot, a gondtalanságot, és hamarosan el kellett veszítenie az apját is, akit Berlinben lelőttek, habár a golyót nem neki szánták, hanem egy emigrációban élő orosz politikusnak, de Nabokov apja az illető elé ugrott, és a testével védte meg.

Hogy a veszteség teljes legyen, Nabokovot végül a szerelme is elhagyta, mivel kezdő íróként alig volt pénze, és a nő családja hevesen ellenezte a kilátástalan kapcsolatot.

Mindezek után, ennyi veszteség után nem meglepő, hogy Nabokov egyik legfőbb kérdése a boldogság, és hogy legtöbb írásában azt kutatja, azt faggatja, azt feszegeti, hogy mi az, amit boldogságnak nevezünk, miből van, milyen anyagból szőtték a boldogságot.

Hogyan működik, és milyen a szerkezete.

Ha Kozma Laura képeit nézem, engem is a boldogság szerkezete érdekel, mert úgy látom, hogy ezek a festmények, akárcsak Nabokov regényei, a boldogság mibenlétét kutatják.

Lehet, hogy valami megroggyant, lehet, hogy valami összeomlott, az is lehet, hogy minden fal ledőlt, de mindig van egy hajnali, vagy késő délutáni, vagy esti pillanat, mikor a törmelék közt, a romok mellett vagy alatt meg lehet látni valamit, egy színt, egy foltot, egy hullámzó felületet, mely újra felépíti bennünk a boldogságot.

Ezek a festmények mértani pontossággal, egy tervrajz pontosságával mutatják a pusztuló házak formáját, és ezekben a formákban azt is láthatjuk, hogy mit tesz velünk az idő, még sincs ezeken a képeken semmi riasztó, mert a leomlott fal felülete, egy füves parcella vagy az égbolt árnyalata, vagy az, ahogy a vászon textúrája az ecsetvonások mögül átdereng, a valódi boldogságról mond valamit – mert lehet-e bármi is boldogabb annál a százéves létránál, melyen annyiszor kellett pótolni a kihullott fokokat, hogy alig maradt meg valami az eredetiből, és még mindig él, és még mindig használható, a legújabb fokot, azt a világos drapp, ferde lécet csak nemrég szögezték, nemrég festették rá.

A legizgalmasabbnak mégis a felületeket látom, a színeket és az ecsetnyomokat ezeken a felületeken – a fű sokféle zöldjét, ami úgy mozog, mint néha a tenger, a nedves sár terepszínét, amit szálkák csipkéznek a szélén, és az ég csontszürkéjét, amibe hol halványlila, hol rózsaszín vegyül.

És bevallom, a tyúkok is izgatnak – a vörös tyúkok, melyek olyan zavartalanul kapirgálnak, szedegetnek valamit a porból Kozma Laura képén, mintha itt se lennék.

Ez a vége, a vörös tyúkokkal értem a végére, melyek bizonyos tekintetben Nabokov pillangóira hasonlítanak, de már nem mondom el, hogy miért Nabokovval kezdtem.

A kiállítás pedig előbb megnyílt, Nabokov rózsái nyitották meg.

(Topolya, 2018. január 18.)

 

Tyukok

 

Pesti Emma képei

szeptember 4, 2017

 

A legjobb helyzetben vagyok.

Olyan képekről kell beszélnem, amelyeket szeretek. Olyan emberek előtt beszélhetek, akikkel jó együtt lenni. És bármit mondhatok, mert olyasmiről kell beszélnem, amihez nem nagyon értek.

Tehát szabad vagyok.

Ez pedig azért jó, mert képek nézéséhez nem kell más, csak szabadság és nyitott szem.

*

Pesti Emma képeiről két éve beszéltem először.

És most nyugodtan folytathatnám ott, ahol abbahagytam. Ez a festő ugyanis határozottan és magabiztosan jár a saját útján, a munkáinak jól felismerhető vonásai vannak. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a vonások, ezek az ecsetvonások már védjegyévé váltak ennek a festészetnek.

Ilyenek például azok az erőteljes gesztusok, amelyek törött lécre emlékeztető nyomot hagynak a vásznon. A lécek törnek ilyen szálkásan, és aki már tört szét lécet, vagy akinek már volt a kezében törött léc, az tudja, hogy ezek a szálkák könnyen a bőr alá mennek, és aztán sokáig ott maradnak.

Néha örökre ott maradnak, felszívódnak.

A másik ilyen védjegye Pesti Emma képeinek a folyásnyom, a csík, ahogy a cseppek végigfolynak a vásznon, vagyis ahogy a cseppek festenek. Néha lágyan festenek, mint a kilöttyenő tej. Máskor meg sajogva, mint mikor a szálkák mélyebbre mennek, és ömleni kezd a vörös. Ahogy a FEKETEVERS című festményen.

Félelmetes, hogy ezen a képen milyen természetes, milyen magától értetődő a vértenger.

*

Ezek mellett a karakteres, vagy ahogy mondtam, védjegyszerű vonások mellett egészen új dolgok is megjelennek a Klein House-ban kiállított munkákon.

Ilyen új elem a vonal, a mozgó vonal, vagyis a rajz. Ezek a szénceruza rajzolatok nekem valami teljesen újat jelentenek Pesti Emma képein, egy új és meglepő mozzanatot, ugyanakkor ezek a vonalak olyan könnyedén illeszkednek a folyásnyomokhoz és a szálkás lécekhez, mintha mindig is köztük lettek volna, csak nem vettem észre őket.

Ezekről a vonalakról, mikor először megláttam őket, Pilinszky János egyik verssora jutott eszembe: „a levegőben menekvő madárhad”.

Úgy hasított belém ez a mondat, mintha a festő nem szénceruzával, hanem egy pengével húzta volna meg ezeket a vonalakat. És most is madarak nyomát látom, mintha menekvő madarak levegőbe írt nyomai lennének ezek a szép, fekete vonások az ALÁSZÁLL című képen.

*

Menekülni akarnak, és mégse tudnak elmenni, a nyomok visszafutnak önmagukba. Mintha képtelenek lennének elmenni innen, és mintha beleőrülnének ebbe a képtelenségbe, már csak fel-le szállnak. Felszállnak, leszállnak. Felszállnak, hurkot rajzolnak a levegőbe, aztán visszaszállnak.

Ezen gondolkoztam, ezen a fel-le mozgáson, ezen a lüktetésen, ezen a különös szívmunkán.

És akkor megláttam őket.

Jobban mondva, megláttam ezt a hosszú festményt, ezt a leghosszabb festményt, amit valaha láttam, lehet, hogy bekerülhet a Guinness rekordok könyvébe is, a vajdasági festészet Guinness rekordjainak a könyvébe mindenképp.

És ezen láttam meg, ezen a hosszú festményen láttam meg végül a madarakat, a fekete madarakat, ezeket a szép fekete madarakat, és azt láttam, hogy ezek a madarak táncolnak. Hogy ezek nem menekülnek, hanem táncolnak.

Úgy táncolnak, mint a Jel Színház táncosai, feketén és feketében, szemben a pusztulással. Táncolnak az elsivatagosodó tájban.

És ez a tánc megnyitja a kiállítást.

(Szabadka / Klein House / 2017)

 

Lifkoptikum reszlet 3

Kakasok és rózsák

szeptember 4, 2017

Náray Évának és Penovác Endrének

 

A rózsákkal kezdődik, és a kakasok lábával ér véget – mert először csak a rózsák voltak, illetve csak a rózsákról volt szó, arról, hogy szeretnék nekik rózsát vinni ajándékba,

és azután a festő feleségével hónapokon át egyeztettünk, hónapokon át kerestük a megfelelő időpontot, hogy mikor vigyem el a rózsákat, mert egy ideje a rózsák mögé rejtőzök, rózsákkal álcázom magam, rózsákkal igazolom a nehezen meghatározható tevékenységemet, mert a rózsákkal mindent, vagy majdnem mindent igazolni lehet,

szóval, sokáig kerestük az időpontot, és van, amit érdemes keresni, mert végül meglett a megfelelő perc, és akkor szorosan összekötöztem a rózsáimat, és elvittem őket Topolyára, hogy a festő ültesse el a kertjükben, az egyik legszebb kertben, amit ismerek, és ami egy járványkórház kertje volt régen, úgyhogy szükség esetén ide temették azokat, akik belehaltak a fertőzésbe, és az ásó éle, ha a festő mélyebben nyomja a földbe, néha ma is csontokba ütközik, és az igazság az, hogy valójában ezeknek a csontoknak vittem a rózsákat, mivelhogy ez is része a nehezen meghatározható tevékenységemnek: rózsákat ültetni csontokra, a járványok áldozatainak a csontjaira, akiknek az arcára lázrózsákat festett a skarlát,

így tehát ezekkel a rózsákkal, a skarlát rózsáival kezdődik a kiállítás, amelyről beszélnem kell,

de még mindig csak a rózsákról beszélek, ami szintén fedőtevékenység, mert az igazság az, hogy félek a kakasoktól, és ezért óvatosan körözök, behúzott nyakkal járkálok körbe a rózsákkal és a lázrózsákkal, hogy felmérjem közben az esélyeimet, mivelhogy gyerekkoromban megtámadott egy kakas, és azóta vigyázok velük, azóta óvatosabb vagyok a kakasokkal, legalábbis óvatosabb, mint a festő, aki viszont egészen közel megy hozzájuk, és egészen mélyrehatóan foglakozik velük, holott gyerekkorában őt is megtámadta egy kakas, egyenesen a szemét akarta kiszedni, de mellé ütött a csőrével, elvétette, úgyhogy most itt állhatunk a kakasos akvarellek előtt, és addig húzom, addig halogatom, hogy a kakasokról beszéljek, ameddig csak lehet,

pedig néha én is elvétem, néha addig halogatom a dolgokat, hogy végül túl késő lesz, ezért kezdtem el közben, a magam számára is észrevétlenül, beszélni róluk,

és most már róluk van szó, most már kizárólag a kakasokról beszélek, mert miután a negyven darab összekötözött rózsatővel megérkeztem Topolyára, a festő bevezetett a műtermébe, ahol három kakassal találtam magam szemben, három nagy, kakasos akvarellel, az egyikükön meg se száradt még a festék, és a kakas lába is hiányzott a képről, de a farka megvolt, a farka már mind a három kakasnak megvolt, és ez a lényeg, merthogy a kakasokat is a farkuknál kell megfogni, mármint festőileg értem, mivel ha megfested a farkát, akkor megfestetted a kakast, gondoltam,

és amikor megláttam ezeket a fekete farktollakat, akkor úgy éreztem, minthogyha megütöttek volna, nem ököllel, hanem bottal, mert ezek az ecsetnyomok, ezek a határozott, kemény, szigorú ecsetvonások olyanok voltak számomra, mint a botütések, egy zen mester botütései,

mivel a szerzetesek a hajnal szürkéjében kezdenek meditálni, és az éjszaka fekete mélyéig nem hagyják abba, és ez így megy heteken át, és a hosszú üléstől az izmok megkeményednek, görcsössé válnak, ami tompítja a figyelmet és akadályozza az összpontosítást, ilyenkor a zen mester hangtalan léptekkel a tanítványhoz megy, és a vállaira sújt a botjával, és ez az ütés, ez az erős ütés maga a megváltás, ugyanis a merevvé vált izmok fellazulnak tőle, és a szerzetes folytathatja tovább, nem kell feladnia a gyakorlást akkor sem, ha már halálosan elfáradt,

ilyen ütések voltak tehát ezek a szigorú, kemény ecsetvonások, és hálás voltam értük, mint egy elcsigázott tanítvány,

mindazonáltal ezeket az ecsetvonásokat érdemes közelebbről is megnézni, érdemes közelebb hajolni hozzájuk, és megvizsgálni a festék sűrűségét, a szín telítettségét, merthogy ez a szín az előbb említett éjszaka mélyével azonos, és érdemes megfigyelni azt is, hogy amikor az ecsetvonás a papír száraz részén halad, akkor szigorú és kemény, mint a botütés, amikor pedig a papír nedves részén jár, akkor gyengéd és puha, mint az ölelés,

vagyis egyetlen mozdulatban, egyetlen gesztusban benne van az ütés és az ölelés,

ezek után pedig a festő megszórja még az ecsetnyomot egy csipetnyi sóval, mert ő a sóval is fest, a kendermagos kakasokat sóval festi meg, a nedves ecsetnyomot megsózza, és az oldódó só kicsipkézi a kakastollat, ha pedig sós vízről beszélünk, akkor a tengerről beszélünk, vagyis ez a festő tengervízzel festi a kakasait, ami érthető, hiszen a tenger és a kakasok között van valamilyen összefüggés, elég csak arra gondolni, hogy a hullámoknak is tarajuk van, habár a hullámok taraja fehér, de talán csak azért fehér, mert kifehéredett a napon, vagy az is lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a fehér jobban mutat a kékkel, míg a szürke és a fekete mellett a piros is jó, úgyhogy a fekete mozdulat, a fekete gesztus végén szinte lángra kap az a piros folt, ami lehetne akár egy rózsaszirom is, de nem az, hanem egy rúzsfolt, a szerelmünk rúzsnyoma, aki a kakasokkal csókolózik, a kakasokkal csal minket, és az éles, fehér csőrük felsebzi őt, hogy a rúzsnyomokon átütő vér anatómiai pontossággal fesse meg a kakastarajakat végül,

illetve nem, a vége nem ez, nem a tarajuk, hanem a lábuk, ugyanis a lábuk kerül a képre utoljára, és ezt csak onnan tudom, hogy amikor a műterembe léptem, akkor az egyik képről, mint említettem, még hiányzott a kakas lába, a gyökérszerű lába, amivel a földet kaparássza, és miközben kaparászik, néha csontokat kapar elő, mint ahogy a festő ásója,

és lehet, hogy éppen ezért hagyja utoljára a lábakat, nehogy túl korán kaparják ki a csontokat, a megfelelő pillanatot ugyanis nehéz eltalálni, de néha nem is kell keresni, eljön magától – ahogy most elérkezett a perc, hogy a fehér kakaslábak megnyissák a kiállítást.

(Belgrád / Collegium Hungaricum / 2017)

 

Endre17

A kertész naplójából (16)

december 13, 2016

 

Ma teleraktam egy kamiont rózsákkal.