Pesti Emma képei

szeptember 4, 2017

 

A legjobb helyzetben vagyok.

Olyan képekről kell beszélnem, amelyeket szeretek. Olyan emberek előtt beszélhetek, akikkel jó együtt lenni. És bármit mondhatok, mert olyasmiről kell beszélnem, amihez nem nagyon értek.

Tehát szabad vagyok.

Ez pedig azért jó, mert képek nézéséhez nem kell más, csak szabadság és nyitott szem.

*

Pesti Emma képeiről két éve beszéltem először.

És most nyugodtan folytathatnám ott, ahol abbahagytam. Ez a festő ugyanis határozottan és magabiztosan jár a saját útján, a munkáinak jól felismerhető vonásai vannak. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a vonások, ezek az ecsetvonások már védjegyévé váltak ennek a festészetnek.

Ilyenek például azok az erőteljes gesztusok, amelyek törött lécre emlékeztető nyomot hagynak a vásznon. A lécek törnek ilyen szálkásan, és aki már tört szét lécet, vagy akinek már volt a kezében törött léc, az tudja, hogy ezek a szálkák könnyen a bőr alá mennek, és aztán sokáig ott maradnak.

Néha örökre ott maradnak, felszívódnak.

A másik ilyen védjegye Pesti Emma képeinek a folyásnyom, a csík, ahogy a cseppek végigfolynak a vásznon, vagyis ahogy a cseppek festenek. Néha lágyan festenek, mint a kilöttyenő tej. Máskor meg sajogva, mint mikor a szálkák mélyebbre mennek, és ömleni kezd a vörös. Ahogy a FEKETEVERS című festményen.

Félelmetes, hogy ezen a képen milyen természetes, milyen magától értetődő a vértenger.

*

Ezek mellett a karakteres, vagy ahogy mondtam, védjegyszerű vonások mellett egészen új dolgok is megjelennek a Klein House-ban kiállított munkákon.

Ilyen új elem a vonal, a mozgó vonal, vagyis a rajz. Ezek a szénceruza rajzolatok nekem valami teljesen újat jelentenek Pesti Emma képein, egy új és meglepő mozzanatot, ugyanakkor ezek a vonalak olyan könnyedén illeszkednek a folyásnyomokhoz és a szálkás lécekhez, mintha mindig is köztük lettek volna, csak nem vettem észre őket.

Ezekről a vonalakról, mikor először megláttam őket, Pilinszky János egyik verssora jutott eszembe: „a levegőben menekvő madárhad”.

Úgy hasított belém ez a mondat, mintha a festő nem szénceruzával, hanem egy pengével húzta volna meg ezeket a vonalakat. És most is madarak nyomát látom, mintha menekvő madarak levegőbe írt nyomai lennének ezek a szép, fekete vonások az ALÁSZÁLL című képen.

*

Menekülni akarnak, és mégse tudnak elmenni, a nyomok visszafutnak önmagukba. Mintha képtelenek lennének elmenni innen, és mintha beleőrülnének ebbe a képtelenségbe, már csak fel-le szállnak. Felszállnak, leszállnak. Felszállnak, hurkot rajzolnak a levegőbe, aztán visszaszállnak.

Ezen gondolkoztam, ezen a fel-le mozgáson, ezen a lüktetésen, ezen a különös szívmunkán.

És akkor megláttam őket.

Jobban mondva, megláttam ezt a hosszú festményt, ezt a leghosszabb festményt, amit valaha láttam, lehet, hogy bekerülhet a Guinness rekordok könyvébe is, a vajdasági festészet Guinness rekordjainak a könyvébe mindenképp.

És ezen láttam meg, ezen a hosszú festményen láttam meg végül a madarakat, a fekete madarakat, ezeket a szép fekete madarakat, és azt láttam, hogy ezek a madarak táncolnak. Hogy ezek nem menekülnek, hanem táncolnak.

Úgy táncolnak, mint a Jel Színház táncosai, feketén és feketében, szemben a pusztulással. Táncolnak az elsivatagosodó tájban.

És ez a tánc megnyitja a kiállítást.

(Szabadka / Klein House / 2017)

 

Lifkoptikum reszlet 3

Reklámok

Kakasok és rózsák

szeptember 4, 2017

Náray Évának és Penovác Endrének

 

A rózsákkal kezdődik, és a kakasok lábával ér véget – mert először csak a rózsák voltak, illetve csak a rózsákról volt szó, arról, hogy szeretnék nekik rózsát vinni ajándékba,

és azután a festő feleségével hónapokon át egyeztettünk, hónapokon át kerestük a megfelelő időpontot, hogy mikor vigyem el a rózsákat, mert egy ideje a rózsák mögé rejtőzök, rózsákkal álcázom magam, rózsákkal igazolom a nehezen meghatározható tevékenységemet, mert a rózsákkal mindent, vagy majdnem mindent igazolni lehet,

szóval, sokáig kerestük az időpontot, és van, amit érdemes keresni, mert végül meglett a megfelelő perc, és akkor szorosan összekötöztem a rózsáimat, és elvittem őket Topolyára, hogy a festő ültesse el a kertjükben, az egyik legszebb kertben, amit ismerek, és ami egy járványkórház kertje volt régen, úgyhogy szükség esetén ide temették azokat, akik belehaltak a fertőzésbe, és az ásó éle, ha a festő mélyebben nyomja a földbe, néha ma is csontokba ütközik, és az igazság az, hogy valójában ezeknek a csontoknak vittem a rózsákat, mivelhogy ez is része a nehezen meghatározható tevékenységemnek: rózsákat ültetni csontokra, a járványok áldozatainak a csontjaira, akiknek az arcára lázrózsákat festett a skarlát,

így tehát ezekkel a rózsákkal, a skarlát rózsáival kezdődik a kiállítás, amelyről beszélnem kell,

de még mindig csak a rózsákról beszélek, ami szintén fedőtevékenység, mert az igazság az, hogy félek a kakasoktól, és ezért óvatosan körözök, behúzott nyakkal járkálok körbe a rózsákkal és a lázrózsákkal, hogy felmérjem közben az esélyeimet, mivelhogy gyerekkoromban megtámadott egy kakas, és azóta vigyázok velük, azóta óvatosabb vagyok a kakasokkal, legalábbis óvatosabb, mint a festő, aki viszont egészen közel megy hozzájuk, és egészen mélyrehatóan foglakozik velük, holott gyerekkorában őt is megtámadta egy kakas, egyenesen a szemét akarta kiszedni, de mellé ütött a csőrével, elvétette, úgyhogy most itt állhatunk a kakasos akvarellek előtt, és addig húzom, addig halogatom, hogy a kakasokról beszéljek, ameddig csak lehet,

pedig néha én is elvétem, néha addig halogatom a dolgokat, hogy végül túl késő lesz, ezért kezdtem el közben, a magam számára is észrevétlenül, beszélni róluk,

és most már róluk van szó, most már kizárólag a kakasokról beszélek, mert miután a negyven darab összekötözött rózsatővel megérkeztem Topolyára, a festő bevezetett a műtermébe, ahol három kakassal találtam magam szemben, három nagy, kakasos akvarellel, az egyikükön meg se száradt még a festék, és a kakas lába is hiányzott a képről, de a farka megvolt, a farka már mind a három kakasnak megvolt, és ez a lényeg, merthogy a kakasokat is a farkuknál kell megfogni, mármint festőileg értem, mivel ha megfested a farkát, akkor megfestetted a kakast, gondoltam,

és amikor megláttam ezeket a fekete farktollakat, akkor úgy éreztem, minthogyha megütöttek volna, nem ököllel, hanem bottal, mert ezek az ecsetnyomok, ezek a határozott, kemény, szigorú ecsetvonások olyanok voltak számomra, mint a botütések, egy zen mester botütései,

mivel a szerzetesek a hajnal szürkéjében kezdenek meditálni, és az éjszaka fekete mélyéig nem hagyják abba, és ez így megy heteken át, és a hosszú üléstől az izmok megkeményednek, görcsössé válnak, ami tompítja a figyelmet és akadályozza az összpontosítást, ilyenkor a zen mester hangtalan léptekkel a tanítványhoz megy, és a vállaira sújt a botjával, és ez az ütés, ez az erős ütés maga a megváltás, ugyanis a merevvé vált izmok fellazulnak tőle, és a szerzetes folytathatja tovább, nem kell feladnia a gyakorlást akkor sem, ha már halálosan elfáradt,

ilyen ütések voltak tehát ezek a szigorú, kemény ecsetvonások, és hálás voltam értük, mint egy elcsigázott tanítvány,

mindazonáltal ezeket az ecsetvonásokat érdemes közelebbről is megnézni, érdemes közelebb hajolni hozzájuk, és megvizsgálni a festék sűrűségét, a szín telítettségét, merthogy ez a szín az előbb említett éjszaka mélyével azonos, és érdemes megfigyelni azt is, hogy amikor az ecsetvonás a papír száraz részén halad, akkor szigorú és kemény, mint a botütés, amikor pedig a papír nedves részén jár, akkor gyengéd és puha, mint az ölelés,

vagyis egyetlen mozdulatban, egyetlen gesztusban benne van az ütés és az ölelés,

ezek után pedig a festő megszórja még az ecsetnyomot egy csipetnyi sóval, mert ő a sóval is fest, a kendermagos kakasokat sóval festi meg, a nedves ecsetnyomot megsózza, és az oldódó só kicsipkézi a kakastollat, ha pedig sós vízről beszélünk, akkor a tengerről beszélünk, vagyis ez a festő tengervízzel festi a kakasait, ami érthető, hiszen a tenger és a kakasok között van valamilyen összefüggés, elég csak arra gondolni, hogy a hullámoknak is tarajuk van, habár a hullámok taraja fehér, de talán csak azért fehér, mert kifehéredett a napon, vagy az is lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a fehér jobban mutat a kékkel, míg a szürke és a fekete mellett a piros is jó, úgyhogy a fekete mozdulat, a fekete gesztus végén szinte lángra kap az a piros folt, ami lehetne akár egy rózsaszirom is, de nem az, hanem egy rúzsfolt, a szerelmünk rúzsnyoma, aki a kakasokkal csókolózik, a kakasokkal csal minket, és az éles, fehér csőrük felsebzi őt, hogy a rúzsnyomokon átütő vér anatómiai pontossággal fesse meg a kakastarajakat végül,

illetve nem, a vége nem ez, nem a tarajuk, hanem a lábuk, ugyanis a lábuk kerül a képre utoljára, és ezt csak onnan tudom, hogy amikor a műterembe léptem, akkor az egyik képről, mint említettem, még hiányzott a kakas lába, a gyökérszerű lába, amivel a földet kaparássza, és miközben kaparászik, néha csontokat kapar elő, mint ahogy a festő ásója,

és lehet, hogy éppen ezért hagyja utoljára a lábakat, nehogy túl korán kaparják ki a csontokat, a megfelelő pillanatot ugyanis nehéz eltalálni, de néha nem is kell keresni, eljön magától – ahogy most elérkezett a perc, hogy a fehér kakaslábak megnyissák a kiállítást.

(Belgrád / Collegium Hungaricum / 2017)

 

Endre17

A kertész naplójából (16)

december 13, 2016

 

Ma teleraktam egy kamiont rózsákkal.

Sarajevo és Getsemáne

december 11, 2016

 

A fénykép 1992-ben készült Sarajevóban, és egy bosnyák katonát ábrázol, aki civileket próbál megvédeni egy orvlövész támadásától. A rajz 1634-ben készült, és Jézust ábrázolja a tanítványai között, a Getsemáne-kertben, kevéssel a kivégzése előtt.

Érdemes megfigyelni a két kép kompozícióját: a figurák elrendezése mindkét esetben nagyjából egy ellipszist követ, és a szereplők arckifejezései, illetve gesztusai között több hasonlóságot is találunk. A bal fölső sarokban látható férfi például mindkét képen a központi figura felé néz; a középen látható sapkás alak mindkét esetben felénk fordul; Krisztus és a katona feje körül nagyon hasonló, habár kétségkívül másféle eredetű fehérség látható. A fénykép jobb alsó sarkában guggoló, illetve a grafika jobb alsó sarkában ülő figura egyaránt a fülét fogja; legalul, középen mindkén képen a hátát látjuk egy illetőnek; végül pedig, mindkét kép bal alsó sarkában látható egy férfi, aki más-más okból ugyan, de kezét a szájához emeli.

Eltérések, persze, szintén akadnak a két kép között. Számomra talán a leginkább fájó ilyen eltérés például, hogy a Rembrandt-rajzról hiányzik annak a copfos hajú hölgynek a megfelelője, akit a fotón a katona mögött láthatunk, és aki a barett sapkájából ítélve minden bizonnyal ugyanahhoz a bosnyák félkatonai alakulathoz tartozik, amelyhez a férfi is, aki egyébként bámulatos higgadtsággal emeli célzásra fegyverét.

 

bosnia-sepia-5rembrandt

Alice Oswald: Horpadás

december 11, 2016

Részletek

 

Kicsi és törött és egészen száraz –
egy csontból faragott római nimfa
a folyót próbálja előhívni a mészkőből

egészen kopott kifakult
a bal karja hiányzik és mindkét lábszára letört
egy csontból faragott római nimfa
a folyót próbálja előhívni a mészkőből

kimerülve      végképp elcsigázva
egy csontból faragott római nimfa
nyelvének utolsó ismerője
a folyót próbálja előhívni a mészkőből

(…)

halk csoszogás hangja      mintha egy kiszáradt nő
alig járna a széles földeken
a ragyogást már kiszívták belőle
eggyéválik lassan a szürkülettel      abba ne hagyd

 

(A teljes fordítás a Tiszatájban jelent meg:
http://tiszatajonline.hu/?p=108263)

A kertész naplójából (15)

augusztus 6, 2016

 

Lélekelszívás, ez megy most. Többet kellene erről mondani, tudom, de ha többet mondanék, már nem lenne pontos.

A rózsákkal dolgozok, és nem értem ezt az erőt. A pusztítás az, amit nem értek, vagy inkább a pusztítás mértéke. Mert úgy látom, hogy létezők tízezreit kell folyamatosan elpusztítani ahhoz, hogy rózsákkal legyen tele mások kertje. Ezért beszéltem a múltkor a rózsák kegyetlenségéről: néha úgy tűnik, hogy nem is szólnak másról a rózsák, csak a pusztításról. A kicsupálásról, a kiszaggatásról, a levágásról, a lepermetezésről, a kiirtásról. A metszés ezek után már csak ráadás, mint amikor a lerombolt városra a győztesek kitűzik a zászlót.

Lehet, hogy mással kellene foglalkoznom.

Az elnökök legalábbis másról beszélnek. A nemzet felemelkedése. A nemzet megerősödése. A nemzet határok feletti újraegyesítése, ilyeneket mondanak az elnökök. A rózsákkal dolgozok, és nem értem, mire gondolnak. A határok felett csak levegő van. Meg a lelkek, ahogy húzza valami őket át a másik oldalra. Csak a lelket húzzák, a test nem kell.

Lélekelszívás. Mintha az egyik vagy a másik oldalon többet érne a lélek. Mintha ezen múlna.

 

Rab szigetén, az egyik legszebb öbölre néző sziklás domb tetején, olajfák és apró növésű hegyi tölgyfák között, van egy elhagyatott szórakozóhely.

Ha felmegyek oda, hogy az óriási teraszról szétnézzek, balról az öböl türkizkék vizét látom, amelyen néhány vitorlás mindig lebeg. Jobbról Pag szigete sejlik fel, ahol a legjobb kecskesajt, a paški sir készül. Távolabb pedig, Paggal szemben, a Velebit-hegység szürkéskék vonulata dereng: az már a szárazföld, vagy ahogy a szigetlakók mondják, ott kezdődik a kontinentális Horvátország.

Miközben erről a tágas teraszról nézelődök, mindig ugyanazt a jugoszláv slágert hallom a fejemben:

April u Beogradu uzaludno traži
usne jedne djevojke što se divno mazi.

Nem bennem van, nem belőlem fakad ez a szám, ezt minden alkalommal megállapítom. Ha pedig nem bennem van, akkor a hely őrzi, maga a lepusztult épület, vagy az olajfák és a tölgyfák, esetleg a terasz kövei és a repedések között feltörő fűcsomók. Ez a szám a nyolcvanas években szólhatott utoljára ezen a teraszon, de a kövek és a fák emlékeznek rá, bennük még mindig szól. És belőlük árad át az én fejembe is, miközben nézelődök.

Háromszor jártam Rab szigetén. Ez a türkizkék öböl volt a legkedvesebb helyem, minden időmet itt töltöttem. Lehet, hogy csak emiatt az öböl miatt mentem vissza Rabra hűségesen, évről évre.

És minden évben többször felmentem az elhagyatott szórakozóhelyhez, ahol mindig ugyanaz a látvány fogadott. Ha közelebb mentem és az üvegen át benéztem, a pulton ugyanazt a félig üres kólásüveget láttam, és a hamutartóban is ugyanazok az elnyomott csikkek szikkadtak, mint az előző évben. A belső falakat, a nyolcvanas évek jugoszláv divatjának megfelelően, teljes egészében tükrökkel borították, a bárpult pedig, akárcsak a rendetlenül hátrahagyott bárszékek, aranyszínű volt, ugyanennek a divatirányzatnak a szellemében.

Az üres és félig üres üvegek, a csikkek, ez az egész összevisszaság valahogy olyan benyomást keltett, mintha a vendégeknek sietve kellett volna távozniuk innen.

Néztem a tükröket, néztem ezeket az aranyozott bárszékeket, és a fejemben minden egyes alkalommal megszólalt a régi jugoszláv sláger:

April u Beogradu jedno prošlo doba
nosim ga u mislima iz vojničkih soba.

Pontosabban nem jugoszláv, hanem szerb sláger volt ez, Zdravko Čolić száma, de a nyolcvanas években még mindannyian jugoszlávok voltunk, és a szerb, a horvát meg a bosnyák zene majdnem egyforma hangosan szólt mindenhol az egész országban. Testvériségben és egységben éltünk.

Többször eszembe jutott ez a régi, lepusztult szórakozóhely, amíg Faruk Šehić könyvét olvastam.

Ennek a regénynek minden motívuma, minden kérdése, minden problémája ismerős számomra. Ugyanabban az országban születtem, amelyben a szerző, és ugyanazok a motívumok, ugyanazok a kérdések és ugyanazok a problémák határozták meg az életemet. És lényegében ugyanezek is szabdalták szét végül.

Mint a szállásadómtól megtudtam, a régi szórakozóhely, amelyről beszélek, a háború kitörése óta érintetlen, eredetileg ugyanis nem horvát, hanem jugoszláv tulajdon volt, és a továbbra is rendezetlen jogviszonyok miatt máig nincs neki gazdája. Több ilyen régi szórakozóhely, pionírotthon és üdülő található Horvátországban. Amíg a jugoszláv utódállamok közti tárgyalások véget nem érően elhúzódnak, ezek az épületek szép lassan átszivárognak a pusztulásba.

Néha úgy érzem, egy ilyen régi, lerongyolódott üdülőbe kellene beköltöznöm, hogy hazataláljak.

Az utolsó nyáron, amikor a szigeten jártam, a türkizkék öböl partjáról feltűnően sokan jártak fel a sziklás dombra épített lépcsőkön, az én régi jugoszláv szórakozóhelyemhez. Először nem értettem, minek köszönhető ez a megélénkült forgalom, hiszen az előző években soha nem tapasztaltam semmi hasonlót. Hamarosan kiderült, hogy miről van szó: amikor felmentem, hogy a teraszról ismét körbenézzek, azt láttam, hogy az illetékesek, talán valamilyen jogi résnek köszönhetően, mégiscsak felújították és üzembe helyezték a lepukkant épület WC-it, és most oda jártak fel a strandolók, hogy kisebb vagy nagyobb dolgukat elvégezzék.

Úgy tűnik, ennyi maradt Jugoszláviából.

A horgonyt felhúzták, a vitorlások elhajóztak innen, de még egy nagyot beleszarhatunk az emlékeinkbe.

(Faruk Šehić: Az Una hullámai. Fordította: Radics Viktória. L’Harmattan Kiadó, 2016.)