A tenger ‒ amikor mi már nem

július 14, 2012

Az út végén, amikor több-kevesebb év (háborúk esetén akár egy-két évtized) után ismét eljut a tengerre, bármeddig tartott az út és bármilyen késő is van, amikor megérkezik, legelőször mindig a partra megy, hogy megnézze és megtapogassa a tengert, vagyis hogy leellenőrizze, ott van-e, megvan-e még, és eddig még minden alkalommal megvolt, ugyanúgy és ugyanott, ahogy több-kevesebb évvel (háborúk esetén akár egy-két évtizeddel) korábban ott hagyta; ebből az egyszerű tényből pedig, hogy tehát a tenger ugyanúgy és ugyanott van, mint ahol és ahogy azelőtt volt, ebből a hétköznapi, mégis mindig, újra meg újra zavarba ejtő tényből tehát (meglehet, valamely téves logika alapján) arra következtet, hogy a tenger addig is megvolt, végig, ugyanúgy, amíg ő nem látta (vagy háborúk esetén nem láthatta); és ha ezt a (meglehet, téves) gondolatmenetet csak egy kicsivel is megtoldja, akkor már sejteni véli, hogy mitől olyan zavarba ejtő, mitől olyan megbabonázó, és mitől olyan lenyűgöző újra meg újra a tenger ‒ amely akkor is meglesz, ugyanúgy és ugyanott, amikor mi nem látjuk, nem tapogatjuk és nem simogatjuk már.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s