Európa, Európa

december 20, 2012

Tulajdonképpen nem kellene itt lennem. Kinézek az ablakon, szemben egy pesti fal, zöld ablakkeret és felnyíló vakolat. Nem kellene itt lennem.

Pontosítok: nem most kellene itt lennem. Talán a múlt héten kellett volna. Csakhogy advent második szombatján leesett az első hó, és az utak járhatatlanokká váltak. A teteje és az alja közben megolvadt, a töltelék viszont makacsul kitart, kemény és tömör, majdnem olyan, mint a kihűlt szárma.

Sárral, korommal, fűrészporral kevert hó, lucskos, a csizma bokáig süllyed.

Ha nem itt, akkor hol kellene lennem?

Tegnap délután nem számítottam rá, hogy este majd színházba megyek, így hócsizmát húztam. Vastag talpú, nagy, ormótlan, fekete csizmát, mintha távoli misszióra indulnék. A csizma szárán egy dombornyomásos, fekete csillag látható, elég diszkréten, a talpát pedig ugyanaz a Good Year cég gyártotta, amely az ismert gumiabroncsokat.

Húsz éve tart ez a misszió, ez a befejezhetetlen, homályos küldetés. Elindulok, visszatérek, megint elindulok, futok egy kört, aztán visszatérek, megint elindulok, megyek egy kört, utána a kezdethez újra visszatérek. Zenta, Szabadka, Szeged, Budapest, Zenta, Újvidék, Topolya, Szabadka, Szeged, Zenta. Táguló körök, szűkülő körök. Az én Hungaroringem, amíg el nem kopik a Good Year.

A határ szerb oldaláról nézve viszont még mindig kicsinek látszik Európa, kicsinek és egészen távolinak. Lehet, hogy nincs is, gondoltam. Lehet, hogy nem is vagy?

Európa, Európa…

Tulajdonképpen nem kellene itt lennem. Valójában már egy hete kitaláltam, hogy ez lesz az első mondat. Mert bárhol leszek is, ez a mondat a helyén lesz, gondoltam. Ez az önmagába futó pálya, ez a személyes Hungaroring lassan sorssá formálódik. (A sorsról egy baleseti sebész jut eszembe, a zentai kórház folyosóján mondta egyszer valakinek: „Az apja lábát nem tudtuk megmenteni, le kellett vágni, hát ez lett a sorsa.”)

A levágott Hungaroring.

Ha nem itt, akkor hol kellene lennem?

Érdekeségként említem, hogy Szerbiában például tankkal tisztítják újabban az utakat. Ők továbbra is a tankokban bíznak. Mintha a tank megoldás lehetne a hóra. Vagy bármire. Jó lenne, ha ez ilyen egyszerű volna.

Mire átérek a határon, a felhők elvékonyodnak, mint a farmer a lányok combján. Felragyogó foltként egy percre a nap is elővillan. Ekkor küldi az üzenetet a barátom (Nagypál Gábor). Este hattól előadás van, írja, utána egy kis karácsonyi barátkozás, ha van kedvem, nézzek el a Stúdió K-ba. Persze, hogy van kedvem, úgyhogy nagyobb gázt adok, hogy odaérjek hatra.

Európa, Európa…

Ez egy előadás. Pontosítok: ez egy jó előadás. Európáról szól, a kétarcú Európáról. Az újra és újra romokba dőlő, de újra és újra felépülő Európáról. „Európában vagyunk, persze, hogy hideg van”, mondja Lipót császár (Spilák Lajos) valahol a darab közepén. „Európának semmi más nem kell, mint egy kis rokokó, meg egy kis jazz”, mondja Erzsébet császárné (Nyakó Júlia).

Tömörebben, velősebben aligha lehet szólni ezekről a dolgokról. Ezekről a húsbavágó, darált húsba vágó kérdésekről. Minden szó, minden mozdulat a helyén van, és mindenből éppen annyi van, amennyi kell, mint a szármában.

Darált hús, füstölt szalonna, házi kolbász, só, bors, paprika, vöröshagyma, fokhagyma.

Mindez jól összedolgozva, és savanyú káposztalevelekbe sodorva.

(http://www.litera.hu/netnaplo/europa-europa)
 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s