Olvasni a mélyben

augusztus 4, 2013

Hölgyeim és Uraim!

Amikor Krasznahorkai László könyvei a kezembe kerültek, már kilencedik éve éltem a háború közvetlen közelében. Sokáig tartott ez a háború, múlni nem akaró, hosszú évekig, de néha úgy érzem, hogy máig nem ért véget – időközben az ország, amelyben születtem, a darabjaira hullott. Valahogy úgy esett szét, úgy bomlott fel, mint a mélytengeri halak, ha felhozzák őket a fényre. – Igen, a háborúnak, azt hiszem, van valami köze a fényhez.

Különös dolog a háború. Nem csak országokat, népeket és nemzeteket emészt fel, hanem a könyveket is. Azokat a könyveket, amelyeket korábban – az úgynevezett békeidőben – fontosnak éreztünk és talán többször is elolvastunk. Legalábbis velem így történt: amikor megjelentek az égen a bombázók, a legkedvesebbnek hitt könyvek kiestek a kezemből, és azután nem tudtam újra felvenni őket. Más könyveket kezdtem keresni helyettük, és mivel a háború, ahogy említettem, sokáig tartott, ezért hosszú ideig kellett keresnem a könyveket, amelyek nem hullanak ki a kézből akkor sem, ha az ablakok remegni kezdenek, mert a bombázók újabb kört rajzolnak az égre.

Tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy számomra már nincs is más mértéke az irodalomnak, mint az, hogy lehet-e olvasni a könyvet lent, a mélyben: a bombázók alatt. – Az első ilyen „golyóálló” könyv Krasznahorkai László regénye, a Háború és háború volt. Ez tette felejthetetlenné azt a szépséges tavaszt, amikor lopakodó vadászgépektől volt kékebb az ég. Később a többi Krasznahorkai-művet is leellenőriztem, és úgy találtam, hogy a célnak mindegyik tökéletesen megfelel.

Hölgyeim és Uraim!

Háború volt, van és lesz. Mert a háború olyan, mint a napsütés, előbb vagy utóbb minden tájra elér. Megnyugtató viszont, hogy vannak olyan könyvek, amelyeket az ágyúk bufogása mellett is kézbe vehetünk. Önök pedig, kedves gyulaiak, helyzeti előnyben vannak: Krasznahorkai László regényei ugyanis itt, ebben a városban játszódnak. Egy gyulai olvasó minden bizonnyal pontosan be tudná azonosítani, hogy a szereplők hol, melyik utcán, sőt melyik ház előtt járnak.

A Sátántangóban például szó esik a Kisrománvárosról, a Nagyrománvárosról, a pósteleki útról, az eleki elágazásról, a Hochmeiss-dűlőről, de megismerjük a város kocsmáit is, és a rendőrség épületét a 3-as iskola mellett, meg a Templom teret. Ugyanakkor magát a várost, Gyulát a regény nem nevezi meg. Hogy miért nem? Talán azért, mert akik igazán közel állnak hozzánk, azokat soha nem az anyakönyvi nevükön szólítjuk. Furcsán is hangozna, ha a vasárnapi ebéd után azt mondanánk az anyánknak: „Kedves Szabó Imréné Eleki Piroska, nagyon ízlett a túrós tésztája.” De nem csak az anyánk, hanem a Teremtő nevét sem szoktuk kimondani: Istennek nem az a neve, hogy Isten, hanem… valójában nem tudjuk, hogy mi a neve. Különféle jelzőket, körülírásokat használunk helyette, olyanokat, hogy a Magasságos, a Mindenható, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtője.

Azt hiszem, nagyon hasonló a helyzet Gyula nevével Krasznahorkai László regényeiben, ahol ez a város soha nincs megnevezve, hanem csak körülírva. Éppen ezáltal nőhet Gyula jelképpé: az összeomlás szélén egyensúlyozó világ jelképévé. Mert lényegében mindig, mindenhol ugyanaz történik, és ha elég jól megfigyeljük valamelyik város életét, akkor pontosan tudni fogjuk azt is, hogy hol tart a világ, és hogy milyen esélyeink vannak.

Hölgyeim és Uraim!

Ami tehát Gyulán történik, annak világraszóló jelentősége van. Kérem, gondoljanak erre, amikor majd kilépnek innen, és hazamennek.

(Részlet a Gyulai Várszínház Krasznahorkai-előadásából.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s