Egyre csak el

december 7, 2014

Sokáig szerettem volna elmenni, el innen valahova, hogy hova, azt nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy el, valahova el innen, mert ez így nem mehet tovább, hogy hajnalban a tó partján futok, éjszaka a vizet borzoló szelet hallgatom, és közben arra gondolok, hogy ez így nem mehet tovább,

hiszen vizet fodrozó szelek máshol is vannak, gondoltam, futni pedig akárhol lehet,

el innen tehát, akárhova,

csakhogy éppen ez az „akárhova” volt az, amin folyton fennakadtam, mert ha el akar menni az ember, akkor kell, hogy legyen egy konkrét úti célja, ezen a ponton viszont mindig megakadtam, és így megfeneklett az elmenésem,

mert ha egyetlen választásom, egyetlen, de valódi egérutam lett volna, a „hova” kérdése fel sem merül, és csak az „el innen” felszólítása marad, a mielőbb el, nekem viszont, legalábbis akkoriban így gondoltam, több lehetőségem is volt, mivel akkor még azt hittem, hogy sok helyen, nagyon sok helyen jobb, mint itt, és éppen ez lett a kerékkötőm, hogy aztán csak keserű szájízzel ismételgessem magamban, hogy mindenütt rossz, de a legrosszabb otthon, és persze idézőjelek közé kellene tennem ezt az „otthont” is, vagy még jobb volna le se írni, mert elveszett, végleg elveszett, nincs többé, számunkra legalábbis nincsen, sőt nincs már ez a többes szám sem, nem vagyunk többé „mi” sem,

és feladom, végül mindig feladom, és nem megyek sehova, mert mielőtt az „elég volt” és a „tovább nem” a végsőkig fokozódna, mielőtt még kiéleződne és diadalra jutna, és nem maradna más, csak az elindulás („akárhova”), egy váratlan pillanatban az egész megtorpan, és visszahőkölök,

és maradok, és nem megyek sehova,

és nem is értem, mi volt ez a felindulás,

mert nincs annál valószínűtlenebb, mint az, hogy elmehetnék innen, és csak futok tovább a parton, futok az erdei ösvényen, esténként pedig a köveket lötykölő hullámokat hallgatom, és csak telnek a napok, és néha hetekig úgy tűnik, minden jól van így, mintha minden rendben volna, és telik az idő, simán és egyenletesen, mintha megállt volna, de aztán megint eljön a perc, amikor úgy érzem, hogy többé semmi keresnivalóm itt, hogy mennem kell, hogy nincs értelme az egésznek, és megint mérlegelni kezdem a lehetőségeket, megint töröm a fejem, megint fontolgatom az esélyeket,

és olyan ez az egész, mint a sárba fagyott kerék, nem mozdul se előre, se hátra, nem megy semmilyen irányba,

és nem tudom, mi lenne, ami ezen segítene.

(2008)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s