Lassan átszivárgunk a pusztulásba

június 14, 2016

 

Rab szigetén, az egyik legszebb öbölre néző sziklás domb tetején, olajfák és apró növésű hegyi tölgyfák között, van egy elhagyatott szórakozóhely.

Ha felmegyek oda, hogy az óriási teraszról szétnézzek, balról az öböl türkizkék vizét látom, amelyen néhány vitorlás mindig lebeg. Jobbról Pag szigete sejlik fel, ahol a legjobb kecskesajt, a paški sir készül. Távolabb pedig, Paggal szemben, a Velebit-hegység szürkéskék vonulata dereng: az már a szárazföld, vagy ahogy a szigetlakók mondják, ott kezdődik a kontinentális Horvátország.

Miközben erről a tágas teraszról nézelődök, mindig ugyanazt a jugoszláv slágert hallom a fejemben:

April u Beogradu uzaludno traži
usne jedne djevojke što se divno mazi.

Nem bennem van, nem belőlem fakad ez a szám, ezt minden alkalommal megállapítom. Ha pedig nem bennem van, akkor a hely őrzi, maga a lepusztult épület, vagy az olajfák és a tölgyfák, esetleg a terasz kövei és a repedések között feltörő fűcsomók. Ez a szám a nyolcvanas években szólhatott utoljára ezen a teraszon, de a kövek és a fák emlékeznek rá, bennük még mindig szól. És belőlük árad át az én fejembe is, miközben nézelődök.

Háromszor jártam Rab szigetén. Ez a türkizkék öböl volt a legkedvesebb helyem, minden időmet itt töltöttem. Lehet, hogy csak emiatt az öböl miatt mentem vissza Rabra hűségesen, évről évre.

És minden évben többször felmentem az elhagyatott szórakozóhelyhez, ahol mindig ugyanaz a látvány fogadott. Ha közelebb mentem és az üvegen át benéztem, a pulton ugyanazt a félig üres kólásüveget láttam, és a hamutartóban is ugyanazok az elnyomott csikkek szikkadtak, mint az előző évben. A belső falakat, a nyolcvanas évek jugoszláv divatjának megfelelően, teljes egészében tükrökkel borították, a bárpult pedig, akárcsak a rendetlenül hátrahagyott bárszékek, aranyszínű volt, ugyanennek a divatirányzatnak a szellemében.

Az üres és félig üres üvegek, a csikkek, ez az egész összevisszaság valahogy olyan benyomást keltett, mintha a vendégeknek sietve kellett volna távozniuk innen.

Néztem a tükröket, néztem ezeket az aranyozott bárszékeket, és a fejemben minden egyes alkalommal megszólalt a régi jugoszláv sláger:

April u Beogradu jedno prošlo doba
nosim ga u mislima iz vojničkih soba.

Pontosabban nem jugoszláv, hanem szerb sláger volt ez, Zdravko Čolić száma, de a nyolcvanas években még mindannyian jugoszlávok voltunk, és a szerb, a horvát meg a bosnyák zene majdnem egyforma hangosan szólt mindenhol az egész országban. Testvériségben és egységben éltünk.

Többször eszembe jutott ez a régi, lepusztult szórakozóhely, amíg Faruk Šehić könyvét olvastam.

Ennek a regénynek minden motívuma, minden kérdése, minden problémája ismerős számomra. Ugyanabban az országban születtem, amelyben a szerző, és ugyanazok a motívumok, ugyanazok a kérdések és ugyanazok a problémák határozták meg az életemet. És lényegében ugyanezek is szabdalták szét végül.

Mint a szállásadómtól megtudtam, a régi szórakozóhely, amelyről beszélek, a háború kitörése óta érintetlen, eredetileg ugyanis nem horvát, hanem jugoszláv tulajdon volt, és a továbbra is rendezetlen jogviszonyok miatt máig nincs neki gazdája. Több ilyen régi szórakozóhely, pionírotthon és üdülő található Horvátországban. Amíg a jugoszláv utódállamok közti tárgyalások véget nem érően elhúzódnak, ezek az épületek szép lassan átszivárognak a pusztulásba.

Néha úgy érzem, egy ilyen régi, lerongyolódott üdülőbe kellene beköltöznöm, hogy hazataláljak.

Az utolsó nyáron, amikor a szigeten jártam, a türkizkék öböl partjáról feltűnően sokan jártak fel a sziklás dombra épített lépcsőkön, az én régi jugoszláv szórakozóhelyemhez. Először nem értettem, minek köszönhető ez a megélénkült forgalom, hiszen az előző években soha nem tapasztaltam semmi hasonlót. Hamarosan kiderült, hogy miről van szó: amikor felmentem, hogy a teraszról ismét körbenézzek, azt láttam, hogy az illetékesek, talán valamilyen jogi résnek köszönhetően, mégiscsak felújították és üzembe helyezték a lepukkant épület WC-it, és most oda jártak fel a strandolók, hogy kisebb vagy nagyobb dolgukat elvégezzék.

Úgy tűnik, ennyi maradt Jugoszláviából.

A horgonyt felhúzták, a vitorlások elhajóztak innen, de még egy nagyot beleszarhatunk az emlékeinkbe.

(Faruk Šehić: Az Una hullámai. Fordította: Radics Viktória. L’Harmattan Kiadó, 2016.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s