Pesti Emma képei

szeptember 4, 2017

 

A legjobb helyzetben vagyok.

Olyan képekről kell beszélnem, amelyeket szeretek. Olyan emberek előtt beszélhetek, akikkel jó együtt lenni. És bármit mondhatok, mert olyasmiről kell beszélnem, amihez nem nagyon értek.

Tehát szabad vagyok.

Ez pedig azért jó, mert képek nézéséhez nem kell más, csak szabadság és nyitott szem.

*

Pesti Emma képeiről két éve beszéltem először.

És most nyugodtan folytathatnám ott, ahol abbahagytam. Ez a festő ugyanis határozottan és magabiztosan jár a saját útján, a munkáinak jól felismerhető vonásai vannak. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a vonások, ezek az ecsetvonások már védjegyévé váltak ennek a festészetnek.

Ilyenek például azok az erőteljes gesztusok, amelyek törött lécre emlékeztető nyomot hagynak a vásznon. A lécek törnek ilyen szálkásan, és aki már tört szét lécet, vagy akinek már volt a kezében törött léc, az tudja, hogy ezek a szálkák könnyen a bőr alá mennek, és aztán sokáig ott maradnak.

Néha örökre ott maradnak, felszívódnak.

A másik ilyen védjegye Pesti Emma képeinek a folyásnyom, a csík, ahogy a cseppek végigfolynak a vásznon, vagyis ahogy a cseppek festenek. Néha lágyan festenek, mint a kilöttyenő tej. Máskor meg sajogva, mint mikor a szálkák mélyebbre mennek, és ömleni kezd a vörös. Ahogy a FEKETEVERS című festményen.

Félelmetes, hogy ezen a képen milyen természetes, milyen magától értetődő a vértenger.

*

Ezek mellett a karakteres, vagy ahogy mondtam, védjegyszerű vonások mellett egészen új dolgok is megjelennek a Klein House-ban kiállított munkákon.

Ilyen új elem a vonal, a mozgó vonal, vagyis a rajz. Ezek a szénceruza rajzolatok nekem valami teljesen újat jelentenek Pesti Emma képein, egy új és meglepő mozzanatot, ugyanakkor ezek a vonalak olyan könnyedén illeszkednek a folyásnyomokhoz és a szálkás lécekhez, mintha mindig is köztük lettek volna, csak nem vettem észre őket.

Ezekről a vonalakról, mikor először megláttam őket, Pilinszky János egyik verssora jutott eszembe: „a levegőben menekvő madárhad”.

Úgy hasított belém ez a mondat, mintha a festő nem szénceruzával, hanem egy pengével húzta volna meg ezeket a vonalakat. És most is madarak nyomát látom, mintha menekvő madarak levegőbe írt nyomai lennének ezek a szép, fekete vonások az ALÁSZÁLL című képen.

*

Menekülni akarnak, és mégse tudnak elmenni, a nyomok visszafutnak önmagukba. Mintha képtelenek lennének elmenni innen, és mintha beleőrülnének ebbe a képtelenségbe, már csak fel-le szállnak. Felszállnak, leszállnak. Felszállnak, hurkot rajzolnak a levegőbe, aztán visszaszállnak.

Ezen gondolkoztam, ezen a fel-le mozgáson, ezen a lüktetésen, ezen a különös szívmunkán.

És akkor megláttam őket.

Jobban mondva, megláttam ezt a hosszú festményt, ezt a leghosszabb festményt, amit valaha láttam, lehet, hogy bekerülhet a Guinness rekordok könyvébe is, a vajdasági festészet Guinness rekordjainak a könyvébe mindenképp.

És ezen láttam meg, ezen a hosszú festményen láttam meg végül a madarakat, a fekete madarakat, ezeket a szép fekete madarakat, és azt láttam, hogy ezek a madarak táncolnak. Hogy ezek nem menekülnek, hanem táncolnak.

Úgy táncolnak, mint a Jel Színház táncosai, feketén és feketében, szemben a pusztulással. Táncolnak az elsivatagosodó tájban.

És ez a tánc megnyitja a kiállítást.

(Szabadka / Klein House / 2017)

 

Lifkoptikum reszlet 3

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s