Ha mindent jól végiggondolok, akkor most azt mondhatom, hogy nekem tulajdonképpen csak a hosszú fénnyel van bajom.

Hosszú fényen az autólámpák fényét értem, mikor a legmesszebbre világít, ezt nevezik nálunk hosszú fénynek, habár egy magyarországi ismerősöm kinevetett, mikor a hosszú fényekről beszéltem neki.

És kijavított, hogy ezt nem így kell mondani, ennek az a neve, hogy reflektor, mondta ez a magyarországi magyar, de nekem a reflektor nem tetszik, és ez a szó különben is mást jelent, szerintem a stadionokban van reflektor, úgyhogy a hosszú fényt azóta is hosszú fénynek nevezem.

Nálunk ez a neve, és hogyha mást mondanék helyette, akkor úgy érezném, hogy hazudok, mert más a hosszú fény, és megint más a reflektor, és ha mégis felcserélném őket, akkor tényleg úgy érezném, hogy hazudok, nekem pedig a hazugsággal is bajom van, akkor is, ha én hazudok, és akkor is, ha rájövök, hogy nekem hazudnak, ez pedig azt jelenti, hogy mégse volt teljesen igaz, amit az előbb mondtam, mert nekem nem csak a hosszú fényekkel, hanem a hazugsággal is bajom van, mondok egy példát.

Harminc évvel ezelőtt sokat bazmegoztam, minden vagy majdnem minden mondatom végén bazmegot mondtam, mások is így beszéltek körülöttem, és abban az időben még úgy gondoltam, hogy igazodnom kell ahhoz, amit mások csinálnak, mert ha igazodok hozzájuk, például ugyanúgy beszélek, ahogy ők, akkor minden helyzetben ura maradok a helyzetnek, ami tévedés volt persze, és sok idő kellett, hogy rájöjjek erre, de mikor rájöttem, akkor elkezdett zavarni a sok bazmeg, amit mondtam, és valamit tennem kellett, hogy ne mondjam, úgyhogy először megpróbáltam hosszabb mondatokban beszélni, hogy ritkábban mondjam, így fegyelmeztem magam, majd később elkezdtem ismételgetni magamban, hogy nincs bazmeg, nincs bazmeg, megértetted, bazmeg, hogy nincs bazmeg, így akartam erről a beteges bazmegozásról leszoktatni magam.

Megint kellett valamennyi idő, de végül rájöttem, hogy ezzel az ismételgetéssel éppen azt hajtogatom, amiről le akarom szoktatni magam, másfelől azt is beláttam, persze, hogy az is hazugság, amit mondogatok, amit egyre csak ismételgetek magamban, mert volt, nagyon is volt bazmeg, körülöttem mindenki vagy majdnem mindenki sűrűn bazmegozott, és közben tele volt minden hazugsággal, de azt hiszem, kezdek eltérni a tárgytól, mivel eredetileg a hosszú fényekről volt szó, és csak annyit szerettem volna elmondani erről, hogy a hosszú fények bántják a szemem, és nem értem, hogy miért nem állítják be, nem értem, hogy miért nem tudják vagy miért nem akarják beállítani az autósok, de tény, hogy már harminc éve nem tudják vagy nem akarják beállítani a fényeket, és ha valahova mennem kell éjjel, mert fuvaros vagyok, ezt még lehet, hogy nem mondtam, szóval fuvaros vagyok, és ha valakit vagy valamit hoznom vagy vinnem kell valahova éjjel, akkor a szembejövő autók fénye mindig bántja a szemem, vagy az egyik, vagy a másik, vagy esetleg mindkét lámpa a szemembe világít, és nem segít, ha rájuk villogok, hogy vegyék le a hosszú fényüket, mert ha leveszik, akkor se javul sokat a helyzet, legfeljebb egy árnyalattal javul, mert az úgynevezett rövid fényük sincs jól beállítva, és ha először a bal lámpa égette ki a szemem, akkor most a jobb lámpa fogja kiégetni, és már nem tudom, hogy mit kellene tennem, és hogy mi a jobb, ha rájuk villogok, vagy ha nem villogok rájuk ebben a helyzetben, de legtöbbször inkább rájuk villogok, vakuljanak meg ők is, anyjukba az istent.

Ez a helyzet nekik is rossz, nekem is rossz, sem ők, sem én, senki nem lát jól ilyen fényekkel, mert nem az utat világítjuk meg, hanem csak a másik szemébe villogunk, és így nem tudhatjuk, pontosan merre haladunk, és nem tudhatjuk, mi vár ránk ott, ahova tartunk, és persze az akadályokat sem látjuk meg időben, mindig csak az utolsó pillanatban vesszük észre őket, és ez már nemcsak kellemetlen, hanem veszélyes is egyben, magunkra és másokra nézve is veszélyes, de teszünk rá, nem állítjuk be a lámpákat, inkább egymás szemébe világítunk, és hiába vannak a szabályok, mert a szabályokra is teszünk, inkább fizetünk a rendőrnek, aztán tovább égetjük egymás szemét, és már senki nem lát, és csak káromkodunk, csak szidjuk egymás anyját, szidjuk egymás szerb vagy magyar vagy román anyját, ahelyett, hogy beállítanánk a kurva lámpákat, mert be lehet állítani őket, minden autóvezetőt megtanítanak rá, hogyan kell beállítani a lámpákat, de ha hülyék vagyunk, és magunktól nem tudjuk megcsinálni, akkor elmehetünk egy szerelőhöz, aki be tudja állítani, és nem kerül sokba, vagy legalábbis nem kerül annyiba, mint lefizetni a rendőröket, de nekünk már mindegy, nem foglalkozunk ezzel, és tulajdonképpen észre se vesszük, hogy rosszul világítanak a lámpák, megszoktuk, hogy rosszul világítanak, már annyira megszoktuk, hogy ez ilyen, hogy azt gondoljuk, ennek így is kell lennie, szar az egész, mondjuk, és kiégetjük egymás szemét, mert elfelejtettük már, hogy milyen az, mikor a dolgok rendben vannak, arról pedig fogalmunk sincs, hogy milyen lehet az, mikor tényleg minden rendben van.

(The text was written in the framework of the project “The Years of Change 1989-1991: Central, Eastern and South-eastern Europe 30 years later” commissioned by the German Federal Agency for Civic Education – Bundeszentrale für politische Bildung.)

Reklámok

A kertész naplójából (18)

szeptember 25, 2018

Úgy tűnik, nemcsak a magasba, a mélybe is vágyunk.

Egy sziklán ültem, a zöldeskék hullámokat néztem, és arra gondoltam, hogy talán a tériszony sem más, mint vágy, szédítő vágy a zuhanásra. Lehet, hogy nem a mélységtől iszonyodunk ilyenkor, hanem csak magunktól, attól a részünktől, mely a zuhanásra vágyik.

Lent, a parton egy kormorán lengette ezüstös fényű szárnyát.

Körülbelül olyan vagyok, mint a kormoránok, sokat figyeltem őket. Mániákus alakok.

A tisztálkodásuk, például.

Előbb a vízben tisztálkodnak, sokáig csapkodják szárnyukkal a vizet, borzolják a tollaikat, rázzák a nyakukat, a testüket, a farkukat. És mindezt újra és újra, csapkodják a vizet, borzolják a tollaikat, rázzák a szárnyukat, a testüket. Rövid szünet, majd pedig újra, körülbelül tizenvalahányszor, vagy talán hússzor.

Aztán kivetik magukat egy sziklára, és mindez folytatódik szárazon. Lengetik a kitárt szárnyukat, most a levegőt csapkodják, szárítják magukat. Újra és újra kitárják a szárnyukat, megrázzák őket, a levegőt csapkodják.

Mikor mindezzel megvannak, akkor pedig csak állnak egy vagy két lábon, és bambulnak.

g1

Nem szabad elfelejteni

április 9, 2018

„Nem szabad elfelejteni, és semmilyen mentséget sem szabad fölhozni rá, hogy a nemzetiszocializmus mámoros és izzóan lelkes forradalom, a hit és lelkesedés roppant méretű indulatai által kísért német népmozgalom volt.”
Thomas Mann / Naplók / 1944.

Érdekes, hogy múlt időben fogalmaz.
1944-ben.

Ezt lehet mondani a populizmusról is, körülbelül ugyanezekkel a szavakkal.

Mámoros, izzó, lelkes, roppant, indulatos, népi. Lehet, hogy hamarosan erről is múlt időben fogunk beszélni, de nem szabad elfelejteni, és semmilyen mentséget nem szabad fölhozni rá. Éppen úgy, mint ahogy a nemzetiszocializmusra sem.

Mann

A levéltetvekről

február 24, 2018

Apám azt mondja, hagyjam abba, ne folytassam, ez nem érdekli őt, mert aki ilyeneket mond, az nem jó magyar.

Apám ezek szerint azt gondolja, hogy van jó magyar és rossz magyar, ezt nem tudtam, ilyenekről eddig nem beszéltünk.

Nem tudom, mit jelent a jó magyar és a rossz magyar, de hiába szeretném végigondolni, most nem tudom végiggondolni, mint ahogy nem tudom végiggondolni azt a gondolatot se, amit apámnak mondtam az előbb, mikor megálltunk, hogy elszívjunk egy cigarettát, a gondolatot az erőművészről, mert apám leállított, azt mondta, hagyjam abba.

Mint egy erőművész, olyan ez az elnök is, mint egy cirkuszi erőművész, mondtam, de csak eddig jutottam a gondolkozásban, és utána le kellett állnom, mert csak hangosan tudok gondolkozni, és ha valamit szeretnék végiggondolni, akkor beszélnem kell, beszélnem kell apámhoz, el kell mondanom neki, hogy mi jár a fejemben, ha valami jár benne.

Tavaly előtt a levéltetveket akartam megérteni, és akkor sokáig beszéltem róluk, sokáig meséltem apámnak a levéltetvekről, vagyis arról, hogy mit vettem észre, hogy mit figyeltem meg, és miközben elmondtam, mindent rendesen végiggondoltam, és a végén megértettem, hogy mi van a levéltetvekkel.

Hagyta, hogy végigmondjam, nem szólt közbe, de ez még tavaly előtt volt, legutóbb tavaly előtt kellett valamit végiggondolnom, és nem mondta, hogy hagyjam abba, mert tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy gondolkozzak, nem szólt közbe, szépen végighallgatott, miközben ástunk, mert akkor is ástunk, de az is lehet, hogy nem figyelt oda, miközben beszéltem, hanem valami máson gondolkozott, apámnak ugyanis nem kell beszélnie, ha gondolkozni akar, apám szerintem magában szokott gondolkozni, ha gondolkozik, de az is lehet, hogy nem szokott gondolkozni, lehet, hogy neki nincs rá szüksége, és lehet, hogy ez a normális, nem tudom.

Mint az erőművész, a cirkuszi erőművész, akit mindig megtapsolnak, egyelőre csak ennyit értek, mert a cirkuszi erőművészt mindig megtapsolják, ennyit sikerült apámnak elmondanom, mielőtt leállított, hogy tehát a cirkuszi erőművész úgy csinálja, szerintem mindig úgy csinálja a mutatványát, hogy megtapsolják, és azt is tudja, hogy minek örül a közönség, tudja már, hogy mit kell csinálnia, mondtam, és mindig csak olyanoknak mutogatja magát, akik tapsolnak, akik mindig tapsolnak neki, úgyhogy mindig biztos lehet benne, hogy megtapsolják, hogy megint megtapsolják, hiszen ezért járnak cirkuszba, hogy megnézzék, és hogy tapsoljanak, mondtam.

Ezt még elmondhattam, apám szó nélkül cigarettázott, és csak mikor az elnökhöz értem, akkor szólalt meg, és azt mondta, hogy hagyjam abba, és mikor leállított, akkor elveszítettem a fonalat, pedig megvolt, a kezemben volt a fonal, és tudtam, hogy végig lehet menni, hogy végig tudok menni rajta, mint ahogy a kötélen szokott végigmenni a kötéltáncos, úgy mentem volna végig a gondolatfonalon, ami már a kezemben volt, de apám azt mondta, hogy hagyjam abba, aztán elnyomta a cigarettát, és gyerünk, mondta, csináljuk tovább.

Gödröket ásunk, nagy gödröket, mindig csak ezek a nagy gödrök, mondom apámnak, de megyek, nem merek nem menni, csinálom tovább.

(Alibi 20)

farah

Virágozni a sivatagban

január 18, 2018

Nabokovval kezdem, az íróval.

Hogy miért vele kezdem, azt majd később mondom el, vagy csak a végén, a legvégén mondom el, de lehet, hogy nem mondom el a végén sem, hogy miért vele kezdem, hanem csak elkezdem.

Nabokovval, az orosz íróval, Nabokovval, az amerikai íróval, Nabokovval, a hazátlan íróval, aki azt írja önéletrajzában, hogy „a múltjában mindig otthon van az ember”.

A múltjában mindig, a jelenben nem mindig.

Érthető, hogy ezt írja, hiszen még húsz éves se volt, mikor politikai okok miatt el kellett hagynia a hazáját, akkor még úgy hitte, hogy átmenetileg, de soha többé nem tért vissza Oroszországba.

Élt Angliában, Németországban, Amerikában, majd pedig, mikor híres író lett, Svájcban telepedett le, és egy hotelben lakott, egy tóra néző hotelben, mely arra a házra hasonlított, ahol a boldog gyerekkorát töltötte.

Nabokov egész életében írt, egy kis, kerek asztal fölé görnyedve írt, melyről a könyökei lelógtak – előbb oroszul írt kilenc regényt, aztán angolul írt kilenc regényt, majd az orosz regényeit angolra, az angol regényeit pedig oroszra fordította, annyit dolgozott, hogy néha aludni is elfelejtett, amit nem nagyon bánt, mivel saját bevallása szerint nem nagyon szeretett aludni, sőt visszataszítónak tartotta az alvást, és mikor nem írt, akkor lepkékre vadászott, egész Amerikát bejárta lepkékre vadászva, mert ahogy önéletrajzában írja, a lepkék gyűjtése és tanulmányozása olyan boldogságot szerzett számára, amely már-már megközelítette a gyerekkori boldogságot.

A gyerekkori boldogságot, melynek „a legszeretettebb dolgai és teremtményei hamuvá váltak vagy golyót kaptak a szívükbe”, miután el kellett menekülniük Oroszországból.

Hetven éves korában, mikor már Svájcban élt, megkérdezték tőle, hogy még mindig száműzöttnek érzi-e magát.

A művészet mindig száműzetés, mondta.

Aztán az újságíró megkérdezte, hogy menekültként, idegen országokban élve, nem jelent-e problémát számára a gyökerek hiánya, nem érzi-e gyökértelennek magát.

A gyökértelenség mellékes kérdés, mondta, őt inkább az érdekli, hogy képesek vagyunk-e gyökerek nélkül virágozni a sivatagban.

Ez még mindig nem az a pillanat, melyben elmondom, hogy miért kezdtem Nabokovról beszélni, de ez már az a pillanat, melyben Kozma Laura képeire mutatok, mert ezeken a képeken azt látom, hogy lehetséges az, amiről Nabokov beszél, igen, lehet ágakat növeszteni, és lehet virágokat hozni a sivatagban.

Kozma Laura képei gyakran leomlott falakat, összedőlt épületeket, romokat ábrázolnak, de mindig, minden festményén van egy árnyalat, egy ecsetvonás, vagy egy lefelé araszoló festékcsepp, és ez az árnyalat, ez a gesztus, ez a festékcsepp nem más, mint Nabokov rózsája.

Mikor a családjának el kellett hagynia Oroszországot, akkor Nabokov mindent, vagy majdnem mindent elveszített, ami a gyerekkorát meghatározta, a kényelmet, a vagyont, a biztonságot, a gondtalanságot, és hamarosan el kellett veszítenie az apját is, akit Berlinben lelőttek, habár a golyót nem neki szánták, hanem egy emigrációban élő orosz politikusnak, de Nabokov apja az illető elé ugrott, és a testével védte meg.

Hogy a veszteség teljes legyen, Nabokovot végül a szerelme is elhagyta, mivel kezdő íróként alig volt pénze, és a nő családja hevesen ellenezte a kilátástalan kapcsolatot.

Mindezek után, ennyi veszteség után nem meglepő, hogy Nabokov egyik legfőbb kérdése a boldogság, és hogy legtöbb írásában azt kutatja, azt faggatja, azt feszegeti, hogy mi az, amit boldogságnak nevezünk, miből van, milyen anyagból szőtték a boldogságot.

Hogyan működik, és milyen a szerkezete.

Ha Kozma Laura képeit nézem, engem is a boldogság szerkezete érdekel, mert úgy látom, hogy ezek a festmények, akárcsak Nabokov regényei, a boldogság mibenlétét kutatják.

Lehet, hogy valami megroggyant, lehet, hogy valami összeomlott, az is lehet, hogy minden fal ledőlt, de mindig van egy hajnali, vagy késő délutáni, vagy esti pillanat, mikor a törmelék közt, a romok mellett vagy alatt meg lehet látni valamit, egy színt, egy foltot, egy hullámzó felületet, mely újra felépíti bennünk a boldogságot.

Ezek a festmények mértani pontossággal, egy tervrajz pontosságával mutatják a pusztuló házak formáját, és ezekben a formákban azt is láthatjuk, hogy mit tesz velünk az idő, még sincs ezeken a képeken semmi riasztó, mert a leomlott fal felülete, egy füves parcella vagy az égbolt árnyalata, vagy az, ahogy a vászon textúrája az ecsetvonások mögül átdereng, a valódi boldogságról mond valamit – mert lehet-e bármi is boldogabb annál a százéves létránál, melyen annyiszor kellett pótolni a kihullott fokokat, hogy alig maradt meg valami az eredetiből, és még mindig él, és még mindig használható, a legújabb fokot, azt a világos drapp, ferde lécet csak nemrég szögezték, nemrég festették rá.

A legizgalmasabbnak mégis a felületeket látom, a színeket és az ecsetnyomokat ezeken a felületeken – a fű sokféle zöldjét, ami úgy mozog, mint néha a tenger, a nedves sár terepszínét, amit szálkák csipkéznek a szélén, és az ég csontszürkéjét, amibe hol halványlila, hol rózsaszín vegyül.

És bevallom, a tyúkok is izgatnak – a vörös tyúkok, melyek olyan zavartalanul kapirgálnak, szedegetnek valamit a porból Kozma Laura képén, mintha itt se lennék.

Ez a vége, a vörös tyúkokkal értem a végére, melyek bizonyos tekintetben Nabokov pillangóira hasonlítanak, de már nem mondom el, hogy miért Nabokovval kezdtem.

A kiállítás pedig előbb megnyílt, Nabokov rózsái nyitották meg.

(Topolya, 2018. január 18.)

 

Tyukok

 

Pesti Emma képei

szeptember 4, 2017

 

A legjobb helyzetben vagyok.

Olyan képekről kell beszélnem, amelyeket szeretek. Olyan emberek előtt beszélhetek, akikkel jó együtt lenni. És bármit mondhatok, mert olyasmiről kell beszélnem, amihez nem nagyon értek.

Tehát szabad vagyok.

Ez pedig azért jó, mert képek nézéséhez nem kell más, csak szabadság és nyitott szem.

*

Pesti Emma képeiről két éve beszéltem először.

És most nyugodtan folytathatnám ott, ahol abbahagytam. Ez a festő ugyanis határozottan és magabiztosan jár a saját útján, a munkáinak jól felismerhető vonásai vannak. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a vonások, ezek az ecsetvonások már védjegyévé váltak ennek a festészetnek.

Ilyenek például azok az erőteljes gesztusok, amelyek törött lécre emlékeztető nyomot hagynak a vásznon. A lécek törnek ilyen szálkásan, és aki már tört szét lécet, vagy akinek már volt a kezében törött léc, az tudja, hogy ezek a szálkák könnyen a bőr alá mennek, és aztán sokáig ott maradnak.

Néha örökre ott maradnak, felszívódnak.

A másik ilyen védjegye Pesti Emma képeinek a folyásnyom, a csík, ahogy a cseppek végigfolynak a vásznon, vagyis ahogy a cseppek festenek. Néha lágyan festenek, mint a kilöttyenő tej. Máskor meg sajogva, mint mikor a szálkák mélyebbre mennek, és ömleni kezd a vörös. Ahogy a FEKETEVERS című festményen.

Félelmetes, hogy ezen a képen milyen természetes, milyen magától értetődő a vértenger.

*

Ezek mellett a karakteres, vagy ahogy mondtam, védjegyszerű vonások mellett egészen új dolgok is megjelennek a Klein House-ban kiállított munkákon.

Ilyen új elem a vonal, a mozgó vonal, vagyis a rajz. Ezek a szénceruza rajzolatok nekem valami teljesen újat jelentenek Pesti Emma képein, egy új és meglepő mozzanatot, ugyanakkor ezek a vonalak olyan könnyedén illeszkednek a folyásnyomokhoz és a szálkás lécekhez, mintha mindig is köztük lettek volna, csak nem vettem észre őket.

Ezekről a vonalakról, mikor először megláttam őket, Pilinszky János egyik verssora jutott eszembe: „a levegőben menekvő madárhad”.

Úgy hasított belém ez a mondat, mintha a festő nem szénceruzával, hanem egy pengével húzta volna meg ezeket a vonalakat. És most is madarak nyomát látom, mintha menekvő madarak levegőbe írt nyomai lennének ezek a szép, fekete vonások az ALÁSZÁLL című képen.

*

Menekülni akarnak, és mégse tudnak elmenni, a nyomok visszafutnak önmagukba. Mintha képtelenek lennének elmenni innen, és mintha beleőrülnének ebbe a képtelenségbe, már csak fel-le szállnak. Felszállnak, leszállnak. Felszállnak, hurkot rajzolnak a levegőbe, aztán visszaszállnak.

Ezen gondolkoztam, ezen a fel-le mozgáson, ezen a lüktetésen, ezen a különös szívmunkán.

És akkor megláttam őket.

Jobban mondva, megláttam ezt a hosszú festményt, ezt a leghosszabb festményt, amit valaha láttam, lehet, hogy bekerülhet a Guinness rekordok könyvébe is, a vajdasági festészet Guinness rekordjainak a könyvébe mindenképp.

És ezen láttam meg, ezen a hosszú festményen láttam meg végül a madarakat, a fekete madarakat, ezeket a szép fekete madarakat, és azt láttam, hogy ezek a madarak táncolnak. Hogy ezek nem menekülnek, hanem táncolnak.

Úgy táncolnak, mint a Jel Színház táncosai, feketén és feketében, szemben a pusztulással. Táncolnak az elsivatagosodó tájban.

És ez a tánc megnyitja a kiállítást.

(Szabadka / Klein House / 2017)

 

Lifkoptikum reszlet 3